Az élet örök, a lélek halhatatlan

Az élet örök, a lélek halhatatlan

Nagyvárad – Akik most készülünk
húsvét ünnepére, azt hiszem
szinte mindannyian kijárunk a temetőbe. De
egyszer is kérdeztük-e meg magunktól,
hogy miért is jöttünk ki, mit
keresünk itt.


Nem kérdezünk, mert már magunk
előtt láttuk őket, amikor
elhatároztuk, elindulunk. Akkor, amikor
megvesszük a virágot, már valaki ott
van, szorosan közel, talán
beszélgetünk is vele, és
elkísér a sírhantig. A test
porrá lesz… mi mégis kint vagyunk,
tekintetünk a fejfán… keressük
a holtak között az élőt.


Miért? Mert a szív az örök
élet hite nélkül nem tud
élni. Bennünk az ösztön, valami
titokzatos bizonyosság, hogy nem lehet
vége… lennie kell a
folytatásnak.  „Az asszonyok
felnéztek és látták, a
kő el van hengerítve…” a
sír üres… Itt kezdődik a hit
elfogása, a hit hirdetése, hogy el tudjuk
fogadni a halált, és legyőzzük
attól való félelmünket, mert
ha van valami, ami megrázza földi
életünk épületét, a
halál gondolata az. A halál már
nem az életünk része.
Mindenféle csodaszerekkel igyekszünk
eltüntetni a ráncokat, orvosi
beavatkozásokba vetjük bizalmunkat,
és mégis… ha elérkezett az
óra, előbb, vagy utóbb, de menni
kell… mert tudjuk „nincs itt
maradandó városunk.”


Miért félünk a
haláltól? A keresztény ember, aki
valóban hívő, nem is kérdez
ilyet. Az ateista annál inkább, mert a
bekövetkező nemlét gondolata
halálfélelmet okozhat, hiszen az
élet ellentéte nem a halál, hanem
a nemléttől való félelem, a
megszakadó földi élet
sajnálata. Aki fél a
haláltól, az tulajdonképpen a
nemléttől fél, aki pedig hisz a
halál utáni folytatásban, az az
örök életben hisz, és
kevésbé fél. Így
attól függően, hogy
érzéseink hátterében mi a
kilátástalanság, vagy a hit
áll, beszélhetünk
kétségbeejtő, és
egészséges
halálfélelemről. Az, aki
kétségbeesetten fél, az a
nemléttől, a teljes
megsemmisüléstől fél. A
hivő ember csak a
számonkéréstől tarthat,
amennyiben a halál tükrében
meglátja hogy „hiával
találtatott.”


Amíg pedig azon gondolkodunk, hogy a biztoson
túl mi van odaát, fordítsuk
tekintetünket az élők felé,
akiket szeretetben kölcsönösen
szolgálnunk kell.


Szakítsunk néha virágot az
élőknek is, és maradjunk meg a
pálapostoli bizonyságtevésben:
„…meg vagyok győződve, hogy sem
halál, sem élet, sem angyalok, sem
fejedelemségek, sem hatalmasságok, sem
jelenvalók, sem elkövetkezendők, sem
magasság, sem mélység, sem semmi
más teremtmény nem szakíthat el
minket Isten szerelmétől
.”
(Róm 8, 28-39


Legyen áldott húsvéti
ünnepünk, hitben megerősödve, hogy
az élet örök, a lélek
halhatatlan. S ha megkörnyékeznek a
halál félelmei, jusson eszünkbe a
23-ik zsoltár bátorító
üzenete: „ha a halál
völgyének árnyékában
vagyok is nem félek semmi bajtól, mert te
velem vagy
.”

Buzogány-Csoma Csilla,
lelkésznő

Nagyvárad-Bihari Unitárius
Egyházközség