Amire nem emlékezünk, az nem létezik

Amire nem emlékezünk, az nem létezik
A Magyar Polgári Egyesület szervezésében tartottak konferenciát a Gulágról február 18-án, szombaton a váradi Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ múzeumtermében.

A Gulág Emlékbizottság támogatásával létrejött eseményen elsőként Tőkés László, EP-képviselő, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület korábbi püspöke köszöntötte a szép számban egybegyűlteket az emlékezés fontosságára hívva fel a figyelmet. Ebben a vonatkozásban, mint fogalmazott, első tézise az, hogy „amiről nem emlékezünk, az nem létezik”, második tétele pedig így hangzott: „ahogyan emlékezünk valamire, az úgy létezik.” Kiemelte, hogy nagyon jól ismerték ezeket a tételeket a kommunisták, akik egész egyszerűen el akarták törölni a múltat, vagy a tényeket eltorzítva alakították ki hivatalos történelemszemléletüket. Nem csoda hát, ha a kommunizmus bukása után az emberekben egyszerre tör fel a múlt megismerésének az igénye – jegyezte meg Tőkés László.

Idézés

„Akié a múlt, azé a jelen” – folytatta beszédét a politikus, kiemelve, hogy a múlt felidézésének módja politikai kérdés is, hiszen, mint fogalmazott: „ahogyan elfoglalták Erdélyt, úgy el akarják foglalni a múltunkat is. Ezért a múltra emlékezés nekünk létkérdés”. Végezetül bejelentette, hogy a bukaresti katonai törvényszék megidézte tanúként az 1989-es forradalom eseményeinek feltárása ügyében. Tőkés László reményét fejezte ki, hogy „nem fog ezúttal is hazugságba torkollni a kivizsgálás, és valóban kiderül, mi történt 1989 decemberében, 1990 márciusában és júniusában”, majd hozzátette: „Fontos lenne, ha nem a forradalom hatvanadik évfordulón derülne ki, hogy mi is történt valójában, hanem már most tudnánk, mi az igazság”.

Előadások

Elsőként Benkő Levente újságíró, történész osztotta meg a hallgatósággal kutatási eredményeit Magyarok és németek elhurcolása 1944 őszén Romániában című előadásában. Benkő Levente abból az alaptézisből indult ki, hogy nincs kollektív bűnösség, az elítélendő cselekményeket soha nem egy közösség, hanem egyének és intézmények követik el. Ezzel szemben Romániában már 1943-ban megfogalmazódott a magyar és a német nép kollektív bűnösségének a gondolata. Benkő Levente felidézte: 1944 augusztus 23-ika, azaz Románia átállása után a magyar hatóságok kivonultak Észak-Erdélyből, és így a magyar lakosság teljesen védtelen maradt. Erős magyar- és németellenes hangulat alakul ki, és már augusztus 25-én megszületik az első csendőrségi parancs, amit további parancsok követnek, melyek alapján elkezdődött a német és a magyar közösség tagjainak a deportálása. Bár a parancsok alapján az 1940 auguszus 30, tehát a második bécsi döntés után Észak-Erdélybe költözött magyarokra és németekre vonatkozott a deportálás, a román hatóságok a szovjetekkel együttműködve azonban az őshonos erdélyi magyar és német férfiakra is kiterjesztették azok hatályát. 1945 februárjában Molotov szovjet külügyminiszter jóváhagyta azt, hogy az őshonos kisebbségeket ne hurcolják el, de mint fogalmazott, ezt az intézkedést sietség nélkül kell életbe léptetni. Nyilván ez annak is betudható volt, hogy a Szovjetúniónak rengeteg munkaerőre volt szüksége az újjáépítéshez, így érdekében állt, hogy Erdélyből is minél több embert deportáljanak. Benkő Levente előadása után Buczkó József hajdúnánási néprajzkutató, író elevenítette fel a hajdúnánási magyarok deportálásának tragikus történetét, majd a nagyváradi Duma István idézte fel börtönélményeit. Végezetül Papp Annamária kolozsvári újságíró egyéni sorsokban rajzolta meg a kolozsvári deportálások történetét.

Pap István