Ami még Ceaușescunak sem sikerült…

Véget ért az olimpia. A téli. A huszonkettedik. Most már tudok szólni róla. Lehet, ha nagyon akartam volna, akkor eddig is. De nem akartam. Volt egy pillanat, amikor egyáltalán. Csak most hiszem azt, hogy talán mégis. Mert én nem is az olimpiáról. Csak arról, ami véle egyszerre érkezett. S aztán kísérte. Végig.

Hiszem, hogy nem voltam egyedül. Amikor először bámultam rá a fekete képernyőre. Nem is értettem igazából. Hogy mi történik. Csak néztem. Azután meg a szöveget:

„Szerzői jogi korlátozás miatt jelenlegi műsorunk kizárólag Magyarország területén látható.”

Azt se tudom, volt-e pont a mondat végén. Csak próbáltam. Értelmezni. Hogy ez most mit jelent? Amit eztán mondok, az mind az elmúlt bő két hét alatt született. A fejemben. Amit most, az akkor. Miután megértettem. Nyomban éreztem. Hogy hibádzik a mondat. Mondtam is magamnak. Jé! Egy jelzőt kihagytak belőle. Magyarország elől. Én úgy írtam volna: „kizárólag a trianoni Magyarország területén”… S a jelzőt kövér betűkkel szedtem volna. Ha már lúd, legyen kövér. Ha már pezsgőt bontanak erre hírre valahol, valakik hát legyen rá okuk. Eggyel több. Mert hiszem, hogy bontottak. S lehet, hogy nem is románt. Egyenesen franciát. Már csak a hely okán is. Mert…

Nem kis dolog történt abban a pillanatban. Szerintem. Legalábbis. Ami még Ceaușescunak sem sikerült. Ugye, még emlékezünk néhányan? A nyolcvanas évekre. Azoknak is a második felére. Amikor hírlett, hogy kommandók járják a várost. Antenna-kommandók. És hatóságilag szerelik majd le. Az antennákat. Azokat, amelyek Komádi felé irányulnak. A szomszédom magától vette le. S vitte be. A padlástérbe. Biztos, ami sigur. Aztán jött ’89 decembere. S elkezdtünk bizakodni. Legalább ez nem sikerült néki. Ceaușescunak.

Huszonöt év után most mégis megcsinálták. Kik? Nem tudom. Valakik. Ráadásul önként. Lehet, hogy dalolva? Magyarországon. A mai Magyarországon. A trianonin. Az Orbán Viktor Magyarországán… Mert nincs még egy név, amelyik fémjelezné. Azokat is, akik ezt megcsinálták.

Lelki füleimmel hallom. A mérhetetlen felhorkanást. Hogyan? Miért keverem bele? A miniszterelnököt. Lehet, nem is tudja. Lehet. De erre azt mondom: hát tudjon róla! Tapossák a sarkát elegen. Tanácsadók. Határon túliak is. Az elüldözöttek.

Hogy ez így már politika? Az ott meg jogdíj? Szezon meg fazon?

Hát persze, hogy politika. Vagy nem? Vitassa, aki akarja. Akkor is állítom. És súlya is van. Legalább akkora. Más nem jut eszembe. Mint a listának. A Fidesz EP-listájának. Amelyik éppen most áll össze. S minden jel arra mutat. Hogy figyel rá Orbán Viktor. Atyai tekintettel. Még a határo(ko)n is át-átnéz… Akkor ide? Erre? Miért nem nézett?

Továbbá. Szerintem más is politika. Az, ahogyan csak úgy. Ukmukfukk. Kisebbségi magyarok millióit odadobták. A bukaresti tévének. Meg a pozsonyinak. Meg a prágainak. Meg a bécsinek. Meg a a belgrádinak. Meg a kijevi… Nem. Az mással volt elfoglalva. (Nem is tudom. Mit néztek? A kárpátaljaiak.)

Tévedés ne essék. Semmi kifogásom. A bukaresti tévé ellen. Sem a pozsonyi tévé ellen. Sem a stb. ellen. Semmi kifogásom. „Ércsük” is őket. Dehát egyszer már rá kellene jönni. Majdnem száz év után. Trianonra gondolok. Hogy az ott más nyelv. Más iskola. Más kultúra. Más stílus. Harag nélkül. Ők ők. Mi pedig – mi…

Hogy fogjam be? Mert nem értek hozzá? Mert a jogdíj. Az a szerzői. Amit a NOB eladott. Nemzetközileg. Egész Európára. A vevő meg tovább adta. Hoppá! Hogy így, együtt. Eladó és vevő. Magasról tettek… S már nemcsak rólunk van szó! Magasról tettek… az egész kontinensre. S benne a több tíz milliós kisebbségre! Ez nem politika? Mondja valaki: nem!

(Itt jut esszembe. Mert még azt sem tudom. Pedig érdeklődtem. Hogy a Prutnál is megállt a kép? Mondjuk: Bukarest felől menet. Ha igen: sajnálom a túliakat. Mint magunkat.)

Szóval: hogy’ is van? Eladták? A jogokat? Akkor meg. Szerintem pénzről van szó. Felfelé, a NOB felé is. Meg lefelé. Felénk is. Vagy úgy, hogy pénz került a zsebbe. Nagyon sok. Vagy úgy, hogy pénz maradt benne. Nagyon sok. S itt vélem tetten érni. Ezt az egész katymaszt.

Hiszem és mondom. Ilyen szinten a zsebnek már nincs identitása. A NOB zsebének sincs. A Sportfive zsebének pláne nincs. De még (sajnos!) a magyar zseb is. Tudják. Az anyaországi. Az is identitás nélkül való. Identitásunk csak nékünk van. Akik mindezt elszenvedtük. Persze, hogy kisebbségi. Azóta. Már majdnem száz éve.

Valamit mégsem értek. Pedig kérdeztem. Senki sem tudta. Abból, ha én nem nézem a tévét. Egyszerre vagy külön-külön. Azt a három közszolgálatit. A budapestit, itt Váradon. Abból hogyan lesz pénze valakinek? Mondtam, hiszem. Sok pénze. Különben miért csinálták volna? Először, amióta televíziózás van Európában. Először, de…

És ez az én félelmem. A nagyon-nagy félelmem. Mert hiszek én mást is Nem tudom. Csak hiszem. Hogy a potyapénznek íze is van. És az valami csudálatos íz lehet. Nézek, hát látok is. (Ezzel áltatom magam. És mondom:) Ha arra egyszer valaki ráharap! Nincs megállás. Ha most sikerült. Ha most megcsinálták. Akkor miért ne? Legközelebb is. Már van precedens. Már hivatkozni is lehet. És lesz következő is. Alkalom. Például a foci VB! Hogy ne adjak ötleteket? Ugyan-ugyan. Lehet, hogy már meg is kötötték. A vonatkozó szerződéseket. Nem tudom. De már szoktatom magam. Fac antrenament. Hogy más is „ércse”. A nagy szerződéskötők. Például. Azok, akik megcsinálták. És elérték. Közszolgálatilag. Azt. Már mondtam. Ami Ceaușescunak sem sikerült.

De! Vajon tudták? Ezzel mást is csináltak. Mást is elértek. És képtelen vagyok. Ettől a gondolattól szabadulni. Meg nem is akarok. Szóval. Szerintem ezzel megerősítették. Maguktól, belülről. Minden külső kényszer nélkül. Mint december 5-én. Megerősítették a határokat. A trianoniakat. Persze, tudom én. Így is értem. Csak virtuálisan.

Azt viszont nem tudhatom. Hogyan egyeztetik össze? Virtuális világukat a valóságos pénzzel. Amit már emlegettem. Vagy csak a világot gondolják virtuálisnak? A pénzt nem? Lehet. De csak a magam fejével tudok gondolkodni. Hogy azt se kéne? Mert hülyeségek jönnek ki belőle? Ezt is elfogadom.

Egyből viszont nem engedek. Az én világom még való világ! Nem, nem az! Amelyik virtuálist valónak hazudják. (No nézz oda! Már ezt szép szóösszetételt is lenyúlták!) Másképp mondom. Az én világom még valóságos világ. Még akkor is valóságos. Ha egyre rosszabbul érzem magam benne. Például azért. Amit itt összehordtam. Elnézést.

Nagy Béla

Címkék: