Állat az emberben, Isten az ember fölött

Állat az emberben, Isten az ember fölött
Péntek este, nagyváradi színház, a Nagyvárad Táncegyüttes premierje. A Barbárok című előadás egy művészi teljességre törekvő remeklés, ami emlékezetessé teszi a színház jelenleg futó évadát.

A Barbárok zene, tánc, látványvilág ellenállhatatlan erejű hangulatteremtő teljessége, amelyben az alkotók alaposan átgondolt koncepcióját az előadók a mű célkitűzésének jelentőségéhez méltó alázattal és kifejező erővel tolmácsolták. Móricz Zsigmond jól ismert novellája képezi a Györfi Csaba rendezte előadás történeti vázát. Az írás cselekménye támpontokat nyújt a közönségnek a befogadáshoz, az előadóknak pedig olyan alaphelyzetet, amelyet kérdésfelvetésként értelmezve bonthatják ki a test, a mozgás nyelvén a lehetséges válaszokat. A történet tulajdonképpen másodlagos ebben az előadásban, ehelyett az impulzusoknak, az érzésmegnyilvánulásoknak, a gesztusoknak és a hangulatáramlásoknak kell elvarázsolniuk a nézőket. És hogy ez maradéktalanul sikerül is, annak fő oka a már említett teljesség: egyfelől megteremtődött zene és mozgás szétválaszthatatlan szimbiózisa, másfelől vizuális egységbe szerveződött a színpadtér látványvilága a háttérben kivetített képekkel, valamint az előadók jelmezeivel, és mindezek által egy megbonthatatlan egész jött létre, egy olyan világ képzete, amelyben az embert még nem hagyta el az Isten.

Mitizálás

Az alkotók mitizálják a Barbárok rendkívül tömör cselekményét. Az előadásban mindvégig meghatározó jelentőségűek a háttérben kivetített, Lungu Arnold által megalkotott képsorok, amelyek sejtetések, magyarázatok, kísérőjelenségek, utalások, jóslatok a játéktérben zajló folyamatokhoz. A szem, az értelem és a lélek tükre vetül ki a háttérben az előadás elején és végén, mintegy keretbe foglalva az eseményeket, és arra intve, hogy egy pillanatig sem fordíthatjuk el tekintetünket, hanem szembe kell néznünk a sorsunkkal. Megjelenik két kéz összefonódása, a szövetségre vágyó kezek már-már marcangolóan kapaszkodnak egymásba, előrevetítve az erőszakos elszakítás tragikus végkifejletét. Ebben a közegben a két főhős, a meggyilkolt juhász és felesége (Brugós Sándor-Csaba, illetve Kerekes Dalma) is mitikus magasságba emelkednek. Színpadi jelenlétüket az aurát teremtő világítással emelik ki, ugyanakkor a háttérvásznon időről időre megjelenő alakjuk is ezt a mitikus ki-, és felülemelkedést nyomatékosítja, olyan emberekként mutatva meg őket, akik bár tragikus sorsukat nem kerülhetik el, de akiket mégsem hagyott el az Isten.

Zene

A záró jelenetet leszámítva a kilenc tagú együttes közvetíti Cári Tibor lenyűgöző kreativitással megkomponált zenéjét. A Barbárokban ötvöződik a népzenei hatás a modern zene elemeivel és a kortárs zenei hangulatokkal. A kompozíciók már önmagukban véve is teljes értékű művészi élményt nyújtottak, természetesen a nagyszerűen játszó muzsikusoknak is köszönhetően. A színpad háttérében egy emelkedőn felsorakoztatott, fehérbe öltöztetett zenészek az ókori görög drámák karának a szerepét is megidézték, hiszen a zene mintegy kommentálta, sőt olykor-olykor befolyásolta is a történéseket. Két alkalommal is megtörtént, hogy egy-egy muzsikus lement a színpadra, és játékával közvetlenül hatott a táncosok színpadi pozíciójára és mozgására, ami megerősítette azt a benyomást, hogy a zene nem pusztán a tánc alapjául szolgál, de önmagában is üzenetet hordozó, ugyanakkor befolyásoló közvetítő elem. A jelmezek ember és állat egymás mellett élését, sőt, olykor egymástól megkülönböztethetetlen egybeolvadását érzékeltetik. A jelmeztervező Cristina Breteanu víziójában az embert, ezt az anyag meghatározta lényt az állatokhoz hasonlóan elementáris erők mozgatják, de a tragédia megtörténte után felemelkednek az anyagi kötöttségből, levetik jelmezeiket, és lecsupaszítva, mintegy megtisztulva énekelnek a megszeppentő szépségű zárójelenetben: csak az Isten el ne hagyjon…

Többrétegű

Többrétegű, jelentéshordozó, mindazonáltal mégis főként az érzékekre ható mű a Barbárok, amelyben esztétizálódik az állat az emberben alapgondolat, és filozófiai kérdésként vetül fel a kettősség: az ember felülemelkedhet-e vagy sem ösztönszerű meghatározottságán, és ha igen, akkor vajon a szerelemnek, a hűségnek, a közösség visszatartó erejének, a mindennemű elnyomásnak vagy netán az ember önmaga erejébe vetett hitének a hatására képes erre? Hogy mi erre a kérdésre a válasz, az talán sejthető, de biztosan nem tudható, és nem azért, mert az alkotók nem gondolták volna végig a problémát, hanem azért, mert az ember többrétegűségének felismerése után nem adhatunk végleges, határozott válaszokat az emberre vonatkozó kérdésekre. Így marad, vagy ha úgy tetszik, segítségünkre siet a fohász: csak az Isten el ne hagyjon…

Pap István