Alkímia a végtelenben. Jakobovits Miklós emlékére

A múlt héten tartottam kezemben Jakobovits Miklós albumát, mely összegzi életének és munkásságának lényegét. Akkor még nem gondoltam, hogy ilyen közel van a búcsúzás pillanata.

Számomra Jakobovits Miklós egyet jelentett a művészettel. Elnézést a kicsit együgyű fogalmazásért, de ez az egybeesés egy személyiség és egy absztrakt fogalom (művészet) között oly elevenen sugárzott, oly teljes volt, úgy szakmai, mint emberi dimenzióban, hogy nekem, mint közel lakó szomszédnak mindig élmény volt a Vele való találkozás. A gyakori beszélgetéseinkből derült ki, hogy ugyanabban a művészeti iskolában érettségiztünk Marosvásárhelyen. Az Ő tapasztalatai, élményei, aggodalmai mindig a művészettel, a festészettel voltak kapcsolatosak. Ugyanakkor a művészeti élet szervezésében és irodalmi munkásságában is maradandót alkotott. Miklósnál a kemény munka eredménye, a festés, rajzolás módjának teljes körű ismerete, a hivatástudat, a színek alkímiájának metafizikus szférákba való emelését jelentette. Az ifjúkori önarcképtől (mely egyszerűen sugárzó) a figuratív (mely társadalmi, erkölcsi töltettel átszőtt) kompozíciókig nyomon követhető az a szintetizáló, lényegre törő folyamat, mely munkásságának kései szakaszán éri el csúcspontját. A sokalakos, dinamikus kompozíciók színvilága élénk, ugyanakkor nagy jelentőségű a képek textúrája. A látszólag egyszerűbb szerkezetű, mélyebben absztrahált képein a színskála hallatlanul gazdag árnyalatai majdnem monokrom harmóniát alkotnak, ugyanakkor a textúrát tovább fejlesztve, domborműszerű plasztikus felületek jelennek meg.

Látásmódban rokon Tapies nyelvezetével, valamint a baszk szobrász, Chillida plasztikai arányrendszerével. Szívügye volt egy erdélyi képzőművészeti múzeum létrehozása. Restaurátorként sok jelentős hazai képet „gyógyítva”, a régiek és a kortársak munkásságának értékét felismerve fogant meg ez a gondolat benne, melynek megvalósítása immár a következő generációk feladata lesz.

Deák Árpád