Akit először nevén szólított

Akit először nevén szólított

Nagyvárad – Húsvét napkelte az
emberiség számára az új
élet hajnala. Erre az első
húsvéti vasárnapra következik
minden hétköznap és ünnepnap,
nemcsak a kalendárium rendje szerint, hanem az
Istenben reménykedő ember hite és
meggyőződése szerint is.


Amint minden reggel ébredés van,
úgy minden nap új alkalom adódik
az élet időszerű, Isten
kezéből vett szolgálatának
vállalására. Az egyház
igehirdetése napjainkban nagy akadályok
között szólhatja a
feltámadás
evangéliumát,
az
örökélet
ígéretét, ennek ellenére
nem veszítheti el
küldetésének lényegét,
azaz a bizonyságtétel hűséges
és lendületes
közvetítését.


Hajlamosak vagyunk egyéni és
közösségi
létállapotunkat
különféle rémes és
aggasztó metaforákban szemlélni.
Nem ritka az, amikor a haldoklást, az
utolsó ítéletet, az
elkerülhetetlen csődöt, mint
megoldhatatlan gondnak tekintjük, esélyt
sem keresve a kivezető utak
megtalálására, illetve
megfelelő erők felkutatására.
Mi nem engedhetjük meg magunknak, hogy csak
ünnepi szónoklattá legyen a mennyei
bátorítás, mert a bennünket
vizsgáló, olykor titkon tőlünk
eligazítást remélő
embertársaink nemcsak miattunk csalódnak,
hanem Istentől is távolodnak. A
megújuló élet
reményében magunkra nézve,
és kortársainkra való tekintettel
azonosulnunk szükséges a
húsvéti csoda első
szemtanújának
élményével. Mária a
nagypénteki események után olyan
lelki terhek alatt szenved, amelyek kevés ember
életében jelentkezhettek. Isten
fiának a halálát nézte
végig, az erőszak különösen
fokozott formájával találkozott,
és ezek után a veszteség minden
gyászban jelentkező bánata
gyötörte. Elviselhetetlenül sok ez a
megpróbáltatás a legerősebb
személyiségek részére is.
Ez a törékeny asszony ilyen terhekkel
érkezett Krisztus sírjához,
ahol a vigasztalás helyett újabb trauma
érte. A sírból hiányzott a
halott. Az evangéliumok nem jegyezték fel
Mária szavait ezekben a pillanatokban,
lehet nem is tudott megszólalni, de
elképzelhetjük, milyen gondolatai
támadtak. A veszteség
súlyát tetézte az a
megalázó helyzet, hogy a
legmélyebbnek gondolt gyötrelemnek is van
még mélyebb és még
megalázóbb fokozata.
Tehetetlenségében sírt. Mint,
ahogy sír ez a világ, jól
rejtetten, de egyre feltűnőbben. Ahogy
sírunk mi is, amikor elfeledkezünk
arról, Aki már Ézsaiás
próféta korában azt üzente:
„Ne félj, mert megváltottalak,
neveden hívtalak téged, enyém
vagy! Mikor vízen mégy át,
én veled vagyok, és ha folyókon,
azok el nem borítanak, ha tűzben
jársz, nem égsz meg, és a
láng nem perzsel téged.”
(És.43, 1-2). A síró ember
könnye nagy tartalékú
kútfőből árad meg. A
lélek fájdalmának
mértéke szerint könnyünk
visszatarthatatlanul ömlik az arcunkra a
szemünk csatornáin keresztül. A
könnyező ember megkönnyebbül.
Azonban a könnynek nemcsak jótékony
hatása van. Vigyáznunk kell, mert a
könnyek akadályozzák a tiszta
látásunkat. Nem járhatunk
könnyek között, nem szokhatjuk meg a
sírást, nekünk
vigasztalódnunk kell. A mi könnyeink
látásunkat és
életünket tisztítani fogják.
Mária esete ebben is megerősít
bennünket. Könnyei mögött ott volt
megalázott élete, könnyei
között kínlódott a
megnyugvást kereső vágy, de ő a
karnyújtásnyi távolságban
jelentkező Krisztust sem volt képes
felismerni. Az angyalok megjelenése sem tudta az
üres sír üzenetét
megértetni vele. Krisztust is
összetévesztette a kertésszel
első látásra. Máriának
oda kellett fordulnia Jézushoz, Aki neki jelent
meg először, és a könnyeivel
küszködő asszonyt nevén nevezve
megszólította. Mária
húsvétja így kezdődött.
Jézus szólt hozzá, nevén
szólította és minden arra utalt,
hogy a megváltás tökéletesen
végbement. A könnyek felszáradtak.
Mária hétköznapjait és
ünnepeit ez az első húsvét
reggeli evangélium töltötte meg
élettel és örömmel.

Kedves Testvéreim!
Húsvétkor a hívő ember
megbizonyosodhat, hogy egy olyan úton halad az
élete, amelynek a kezdetén Jézus
Krisztus halált legyőző cselekedete,
és a megváltás kész
ténye van. Az út végén
ugyanaz a Krisztus lesz, aki volt, mint akkor is az
út elején, és majdan is a
végén, a látható
valóságos Isten. Legyen
reménységünk az Ő szeretete,
amely a nem látó könnyes szemeknek
is megmutatja önmagát. Ha kell,
nevünkön szólít, mint
Máriát, ha kell, kenyeret tör, mint
Emmausban, hogy szemünk megnyíljon a tiszta
látásra.

Csűry István helyettes
püspök