Akinek nem jött be a péntek

„Már mennénk, amikor a bűnügyes azt mormolja, nem tetszik neki egy szőkített hajú suhanc.”

Egy órán belül a harmadik kocsmába nyitunk be Hajdúhadházon; tágasabb, mint az előbbiek, de így is olyan füstös, hogy miután a bevetési alosztály három feketeruhása oldalán, egy helyi bűnügyi nyomozóval és két másik zsaruval együtt benyomulunk, nyitva „felejtjük” az ajtót. „Jó estét! Közbiztonsági ellenőrzés, legyenek szívesek személyi igazolványukat előkészíteni, ruházat-átvizsgálásra felkészülni!” – naná, hogy kis csapatunkat pokolba kívánják a sörözgetők, akiknek épp tollakat osztogat valami buzgó pártaktivista.

Számokban
A március 10-ei, estétől késő éjjelig tartó hajdúhadházi közlekedési és közbiztonsági akció eredményei:
– elfogtak 2 országosan körözött személyt,

– lebukott 4 ittas gépjárművezető,

– 16 közlekedővel szemben 36 ezer forint helyszíni bírságot szabtak ki,

– 150 személyt igazoltattak.

Az ideges heherészés, meg a szempárról szempárra villanó tekintetek persze a legkevésbé sem zavarják a bevetésieket – köznyelven kommandósokat –, akikkel csak a legprofibbak és a legostobábbak mernek kekeckedni, mert elég gyorsan összecsomagolják az ellenszegülőt.

Míg egyikük a pultostól elkért „üzemi naplóban” rögzíti az ellenőrzés adatait, addig társai „lepriózzák” a vendégeket, azaz utánanéznek a belügyi nyilvántartóban, nincs-e vaj az igazoltatottak füle mögött. Akinél indokoltnak érzik, végigtapogatják a gönceit. Ez úgy megy, ahogy a fotón is látható: a fiatalember terpeszt, felemeli karjait és óvakodik a hirtelen mozdulatoktól, miközben Zolika, a feketeruhások egyike, lábával folyamatosan „betámaszt” neki, s míg egyik kezével fogja, a másikkal alaposan átkutatja.

Sötét szemű, éles tekintetű fiú, módora kérlelhetetlen, nem is próbálkoznak nála; ebben a a pillanatban senki sem hinné el, hogy e kölyökképű kommandós valamikor vendéglátózott.

Negyedóra alatt végzünk, aztán mégsem: már mennénk, amikor a bűnügyes azt mormolja, nem tetszik neki egy szőkített hajú suhanc. Gyanúja szerint nem az, akinek mondja magát. Zolika visszamegy érte.

Tíz szívdobbanás múlva a srác egyik lábáról a másikra álldogál előttünk, láthatóan nagyon nem jó neki. – Mikor van a névnapod? Ki a szomszédod? Ki az anyád? – záporoznak felé a kérdések, de a válaszok alapján azt se tudná megmondani, kit hívjunk fel telefonos segítségként, ha történetesen a Legyen Ön is milliomosban! lennénk, nem egy hajdúhadházi kocsma előtt, szemerkélő hideg esőben, hat zsaru és két ismeretlen rendeltetésű alak – ezek volnánk mi – gyűrűjében. Bevisszük.

A kapitányságon már szinte az ajtóban kiderül: nyomozónk szimata nem csalt. – Ej te tekergő, egy éve kereslek, és azonnal felismertelek, hogy az a …! – tör ki üdvrivalgásba egy körözött személyekkel foglalkozó zsaru, aki karonfogja a srácot és viszi, viszi, semmiért el nem eresztené.

Rablás miatt a javítóintézetben kellene lennie, csak „elfelejtett” megjelenni, hogy elkezdje a büntetése letöltését – magyarázza. A srác, aki egy éve bújkált már, nemsokára az előállítóban gondolkodhat a hogyan továbbról, s még éjjel beviszik a debreceni javítóba.

Lebukásának gyorsan híre megy, mert a rendőrség épülete előtt két lány jelenik meg: egyikük az unokatestvére, a másik a barátnője. Várnak, várják a fiút, órákig az esőben, hogy ezen az estén egy utolsó pillantást vethessenek rá, meg egy doboz cigit csúsztassanak a zsebébe. Zolikáék lebeszélnék őket a dologról, ám a lányokat kamaszos dac fűti.

Aztán megyünk tovább.

Ra. L.