Adományokat vittek a nyomortelepen élőknek

Adományokat vittek a nyomortelepen élőknek
Hétfő délután a biharpüspöki szeméttelepen élő hajléktalanokhoz mentek ki a Caritas Catolica és a Don Orione Alapítvány munkatársai néhány önkéntes fiatallal. Ajándékcsomagokat vittek. A kényszer hatására tizenöt család választotta ezt a vidéket lakhelyéül.

Nem vénnek való vidék: bár a kettőnek semmi köze egymáshoz, legelőször ennek a néhány évvel ezelőtt készült amerikai filmnek a címe jutott az eszembe, amikor hétfő délután Mihai Fechete görög katolikus atya, a Don Orione Alapítvány vezetőjének, Hegedűs Ilona, a Caritas Catolica munkatársának és néhány önkéntes fiatalnak a társaságában megérkeztünk a biharpüspöki szeméttelephez. Húsz-harminc méternyire tőlünk éhes kóbor kutyák üvöltenek, a távolban néhány viskó látszik, és noha a több centiméteres hó jótékonyan befedi a szemetet, nyilvánvaló, hogy az élet errefelé nem fenékig tejfel. Ennek ellenére a kényszer hatására tizenöt család – 80 személy – választotta ezt a vidéket lakhelyéül.

Hirtelen csatakiáltás töri meg a csendet, két hajléktalan férfi üdvözöl így bennünket. Nem lepődnek meg azon, hogy jövünk, hiszen a tisztelendő máskor is felkereste már őket ajándékcsomagokkal. A különbség most annyi, hogy a Caritas is bekapcsolódott a jótékonysági akcióba. A karitatív szervezet hozzájárulása tizenöt, egyenként körülbelül 30 euró értékű élelmiszereket (rizs, margarin, liszt, cukor, olaj, margarin, laska), illetve édességeket tartalmazó csomagokban ölt konkrét formát, melyet a németországi Caritasverband Passautól kapott pénzen vásároltak, illetve a hollandiai Schijndel városának adományait is erre a célra használták fel. A ruhákat pedig az alapítvány gyűjtötte össze. A kiszállásban résztvevő diákok amúgy a Caritas-bentlakásaiban laknak, és különböző váradi tanintézményekbe járnak (Szent László Római Katolikus Teológiai Líceum, Mihai Viteazul Műszaki Kollégium, Andrei Şaguna Műszaki Kollégium, Művészeti Líceum).

Alex

Azért kissé megnyugodok, amikor a legelső kalibához érve az egyik házigazda elkergeti a kutyákat, melyekről utóbb kiderül, hogy nem is annyira veszett fenevadak, mint amilyenek első látásra tűntek, jobban félnek ők tőlünk, mint mi tőlük. A „vendéglátók” közt egy Alex névre hallgató fiúcska is feltűnik, aki végigkísér utunkon. Nagyon barátságos, de azért sehogy se tudjuk rábeszélni, hogy a „tessék” és ne a „há” szóval válaszoljon, amikor szólunk hozzá. Az egymástól több méter távolságra viskók többségében egyébként kályhával fűtenek, de hogy a lakók nem a tűzvédelmi szabályok tanulmányozásával kezdik a reggeleiket, arról egy leégett kaliba füstös maradványai árulkodnak. Az egyik építmény ajtaján lakat is van, melyet a tulajdonos büszkén mutogat, aki belép, egy kutyával is találkozhat. Odébb egy nagyobb család él, kint ruhák száradnak egy kötelén. Az egyik „ingatlanban” a dunyhák közt egy 1–2 éves gyermek pislog álmélkodva ránk. Egyébiránt mindenki barátságos, a hajléktalanok közt vannak csendesebbek és nagy dumások is, de az ajándékoknak mindenki örül, vérmérsékletétől, egyéni stílusától függetlenül. A ruhás zacskók maradnak legutoljára, ezeket az autóbuszból osztja ki Mihai Fechete atya. Nem mindennapi élményekkel távozunk a nyomortanyáról, de még ezt megelőzően egy távolabb eső háznál is megállunk, a maradék csomagok kiosztása végett.

Ciucur Losonczi Antonius