A világ egyik legjobb közönsége van Váradon

A világ egyik legjobb közönsége van Váradon
A Kiss Stúdió Színház húszéves jubileumi ünnepségének meghívottja volt Trill Zsolt, a budapesti Nemzeti Színház színművésze. Ezt az alkalmat megragadva beszélgettünk a pályáját a beregszászi színházban kezdő, oda játszani rendszeresen visszatérő színművésszel.

 

– Honnan származik a kapcsolata a nagyváradi Kiss Stúdió Színházzal?

– Ez a kapcsolat tizenöt évvel ezelőtt kezdődött. Azt hiszem mi akkor már megkaptuk Beregszászban a színházépületet, de akkor még nem volt meg a nagytermünk, hanem csak egy pici kis stúdiónk volt, és egyszer csak megjelent Vilmos (Varga Vilmos színművész, a Kiss Stúdió Színház tagja – szerk. megj.), és meghívott bennünket Váradra. Csehov egyfelvonásosokkal jöttünk először ide. Kétszer voltunk itt, a Csehov egyfelvonásosok mellett a Godot-ot játszottuk. Aztán mindig találkoztunk valahol, de közös dolog már nem született, biztos, hogy a távolság is nagyban közrejátszott ebben.

– Milyen a kárpátaljai magyar színjátszás helyzete, és mi a legnagyobb különbség az ottani kisebbségi magyar színház és a magyarországi színjátszás között?

– Én nem tudom, hogy van-e különbség. Én úgy érzem, hogy van jó színház, meg van olyan színház, amelyik nem működik, én ebben látom a különbséget. Az biztos, hogy a beregszászi színháznak a mostani periódusa nem a legideálisabb, mert Attila (Vidnyánszky Attila rendező, a beregszászi magyar színház alapítója, a budapesti Nemzeti Színház főigazgatója – szerk. megj.) nagyon keveset van odahaza. Mi haza-hazamegyünk, és játszunk otthon, nagyon keveset, teszem hozzá, de hazamegyünk. Attila azzal próbálja ezt kompenzálni, hogy évente rendez egy-egy előadást, mert azért csak maradtak otthon fiatalok. Viszont nem egyszerű a helyzet, mert nincs rendező utánpótlás, és az sem biztos, hogy a végzős főiskolások közül bárki lemenne Beregszászba, mert nem olyan egyszerűek ott a körülmények.

– A beregszászi magyar színház presztízse sem csábítja oda a fiatal magyar művészeket?

– Igen, a presztízs megvan, csak hát én nagyon nehezen tudok erről beszélni, mert nem vagyunk odahaza, és biztos, hogy sokkal nagyobb elánnal kéne csinálnunk, de sajnos jelenleg erre nincs időnk. Attila valamilyen szinten felügyeli a helyzetet azzal, hogy évente rendez egy előadást, és ott vannak azok a beregszászi előadások is, amelyeket most játszunk a nemzetiben. Ez biztos, hogy nagyon sok embernek nem tetszik, viszont nekünk azért jó, mert ezek az előadások tovább tudnak élni. Egyébként is azt hiszem, hogy az idő nem koptatta el ezeket az előadásokat. Én nagy örömmel játszom a Három nővért, a három Csehov egyfelvonásost a Szarvassá változott fiút, a Tótékat.

– Nagy váltás volt a debreceni Csokonai Színházból átmenni a Nemzeti Színházba?

– Mindenhol dolgozni kell. Beregszászon is dolgoztunk, Debrecenben is dolgoztunk, a Nemzetiben is dolgozni kell. Ez alól nem lehet kibújni. Persze, hogy van az emberben egy izgalom, hogy mégiscsak a Nemzeti Színházban játszhat. Én ezt megpróbálom egészségesen kezelni, nem átesni a ló másik oldalára. Én ezt nagyon komoly munkának tekintem, és úgy is próbálom csinálni. Hogy bennem mi játszódik le, az meg az én magánügyem. Azért nem érdemes erről beszélni, mert folyamatosan mindenhol, mindennel visszaélnek.

– Magyarországi színházi tapasztalatai mondatják önnel ezeket a keserű szavakat?

– Hát igen, ha az ember őszintén mond valamit, akkor is baj van, ha megjátssza magát, akkor is baj van. Itt mindig mindenbe bele tudnak kötni. Egyetlen egy dologba nem lehet belekötni, mégpedig abba, ami a színpadon történik. Vagy ha mégis belekötnek, az engem egyáltalán nem érdekel, mert mindenkinek lehet róla véleménye, és biztos, hogy van is, de én ugyanolyan szeretettel és boldogsággal játszom Budapesten, mint ahogy játszottam Beregszászban vagy Debrecenben. És amikor a Nemzeti Színház új előadásaival elmegyünk bárhová, akár Magyarország területén, akár a határon túlra – most például a Shakespeare-darabunkkal megyünk Craiovára – én ugyanolyan boldogsággal játszom ott is, mint bárhol a világon.

– Az, hogy mindenbe belekötnek, az ön szerint csak a színházi világban érvényes, vagy az egész magyar társadalomra jellemző?

– Ez nem csak a magyar társadalomra érvényes, hanem úgy általában a világra. Mindig szidjuk magunkat, de az összes nép egyforma, mindegyik népnek van jó oldala, és van rossz oldala. Én azt hiszem, hogy azok az emberek foglalkoznak sokat másokkal, akik nem tudják magukat lekötni, akiknek nincsenek feladatai. Akinek van feladata, az csinálja a dolgát, ez ennyire egyszerű.

– Hogyan osztja meg idejét Beregszász, Debrecen és Budapest között?

– Debrecenben már csak azokban a még futó előadásokban játszom, amelyek ott születtek. Ha ritkán is, de hazajárok Beregszászra játszani, de a legtöbb feladat most a Nemzeti Színházban van.

– Vannak-e még olyan szerepek, amiket még nem játszott el, de feltétlenül el szeretne játszani?

– Én nagyon szerencsés voltam, vagyok, és remélem, hogy leszek is, mert én soha nem vágytam semmire, de hogyha a lelkem mélyén mégis vágytam, akkor azt is megtartottam inkább magamnak, mert lehet, hogy ezek a pici kis titkok is megvalósulhatnak valamikor. De igazság szerint nekem nem nagyon van ilyen álmom, mert mások valahogy minidig jobban tudják, meg látják, hogy nekem mi kell. Én nem nagyon tudom magamat kívülről beazonosítani, és nem nagyon tudom, hogy nekem mire van szükségem, és lehet, hogy amire én gondolok, az egyáltalán nem jó. Egy külső szem lehet, hogy sokkal jobban fel tudja mérni az én állapotomat, mint én magam. Erre mondhatjuk azt, hogy gyáva vagyok, meg egy csomó mindennel lehet minősíteni, de én inkább azt mondom, hogy ami jön, azt megpróbálom megcsinálni.

– Milyen darabokkal készül, illetve a nemzeti színházban milyen előadások készülnek, amelyek netán Váradra is elérkezhetnek?

– Amikor Attila a Tamási darabbal kezdte az évadot (Tamási Áron Vitéz lélek című darabja volt a nemzeti színház első bemutatója a 2013–2014-es évadban – szerk. megj.), ebben a gesztusban az is benne volt, hogy a határon túlra is elvigyék minél több helyre. Úgy is van kitalálva a darab, hogy készült hozzá egy utazó díszlet is, és ha van aki elhívja, akkor elmegyünk és eljátsszuk. Nagyon sok izgalmas dologgal foglalkozunk: megcsináltuk Silviu Purcăretevel az Ahogy tetsziket, de játszom az Operettben, aztán, ha minden igaz, Gorkijnak Az éjjeli menedékhelye következik, tehát van mivel foglalkozni.

– A debreceni Csokonai Színház tagjaként többször fellépett már Nagyváradon. Milyennek találta az itteni fogadtatást?

– Szerintem a világ egyik legjobb közönsége van Nagyváradon, és ezt nem azért mondom, mert itt vagyok. Ennek a városnak van valami csodálatos kisugárzása, és nem véletlen az, hogy itt nagyszerű zsenik, egyéniségek születtek, akik vitték a városnak a hírét. Ez tényleg egy fantasztikus közönség, mert bármivel voltunk itt, Az ember tragédiájától elkezdve a Fodrásznőn, és a Tótékon át egészen Purcărete Scapinjáig, mindent hihetetlenül izgalmasan fogadtak. Lehet, hogy itt két, vagy három előadásra elég közönség van, de az is lehet, hogy az összes bérletes előadás teltházas, ezt nem tudom, de az biztos, hogy én mindig nagyon jól éreztem itt magam.

Pap István