A város napja nem minden váradi ünnepe

A képen: Ifj. Nagy Ferenc és idősebb Nagy Ferenc, illetve ez utóbbi halottvizsgálati bizonyítványa
A képen: Ifj. Nagy Ferenc és idősebb Nagy Ferenc, illetve ez utóbbi halottvizsgálati bizonyítványa
A váradi önkormányzat nagy csinnadrattával ünnepli 1944. október 12-ét, mint Nagyvárad felszabadításának a napját, pedig sok váradi számára az egy gyászos nap volt. Két váradi magyar lakos emlékszik vissza, amelyek megmagyarázzák, miért nem tud minden váradi ünnepelni ezen a napon.

A hivatalos román történetírás dicsőséges napnak tekinti 1944. október 12-ét, azt a napot, amikor a szovjet és a román csapatok bevonultak Nagyváradra, és ezzel úgymond felszabadították a várost. Az önkormányzat a város hivatalos napjának is nyilvánította október 12-ét, nyilván nem gondolva azokra, akik 1944. október 12-e előtt is Nagyváradon éltek, sokkal inkább csak azok, számára kreálva ünnepet, akiknek nagy része ezt a dátumot követően érkezett a városba. Kutasi Sándor tősgyökeres váradi lakos lapunk számára felelevenítette, hogy 1944. október 12-én magyar katonáknak több olyan csoportját végezték ki, akik már letették a fegyvert. Hitelt érdemlő információk vannak a Szent László hídnál kivégzett katonákról (akiket a kutatások mai állása szerint a visszavonuló németek végeztek ki, amiért nem robbantották fel a központi hidat – szerk. megj.), az Uri utcán kivégzett kilenc honvédról, a Széles utcán meggyilkolt hét honvédról. „És ki tudja, hányan vannak a város területén, akiket akkor megöltek” – jegyzi meg Kutasi Sándor.

Tragédia

Az Uri utcában (ma Roman Ciorogariu utca – szerk. megj.) kivégzett kilenc magyar katona egyikének, Nagy Ferencnek a fia, az akkor négy éves ifjabb Nagy Ferenc így emlékszik vissza arra a bizonyos napra: „október 12-én ünnepel a város, ez a nap hivatalosan a felszabadulás, a győzelem ünnepe, de az én számomra sajnos kétszeres gyászünnep, mert ezen a napon a várossal együtt apám is elesett. A múlt században két nagy tragédia érte családunkat, az első világháborúban nagyapám esett el katonaként valamelyik külhoni fronton. Nagyanyám három gyerekkel maradt egyedül. Apám, aki 1907-ben született, mint legidősebb fiúgyermek szakmát tanult. Később, mivel családfenntartó volt, felmentették a hadkötelezettség alól, így a második világháborúban nem sorozták be, csak 1944-ben kapott behívót, amikor már közeledett a front. A Szent János utca 17 szám alatt voltak elszállásolva, ezt onnan tudom, hogy apám írt nagyanyámnak pár sort, és anyámmal mi is elmentünk néha hozzá, vittünk neki ebédet. Ezek a katonák, akik között ott volt apám is, hirtelen behívott, koros, családos emberek voltak, akik valamilyen okból nem teljesítettek tényleges katonaságot, és feladatuk csak a hídőrség volt. Azt nem tudom, hány hidat kellett őrizniük. Azon az ominózus napon, amikor az oroszok a városba értek, a német-magyar csapatok elmenekültek, így e kis csapat feladata is okafogyottá vált, tehát szétszéledtek. Apám az Uri utcán egy ismerős családhoz ment be, de egy idő után, a család marasztalása ellenére eljött. Akkor fogták el, és bekísérték az Uri utcán a premontrei templommal szembeni ház udvarára, ahol kilenced magával együtt agyonlőtték. Tehát már mint fegyvertelen hadifoglyokat, kivégezték őket. Ott talált rá anyám három nap múlva – a házban akkor már ideiglenes orosz parancsnokág működött –, onnan hozta el két nagybátyám egy kis tolókocsin az Olaszi temetőbe. Úgy lett eltemetve, ahogy volt, szétlőtt fejjel, katonaruhában. Megjegyzem, hogy a szemben levő emeletes házból szemtanú mondta el anyámnak, hogy könyörögtek az életükért, ökleiket összeütve jelezték, hogy ők munkásemberek, és mutatva, hogy gyerekes apák. Anyám tudott még ilyen csoportos kivégzésekről a Rulikowski úton és a valamikori kishídnál is. Állítólag az oroszok bejövetelekor lelőttek egy orosz tisztet, ezért nem kegyelmeztek a hadifoglyoknak.” Nagy Ferenc meg is mutatta édesapja halottvizsgálati bizonyítványát, melyen a kór neme rovatnál az áll: „fejlövés”, az észrevételeknél pedig ez a bejegyzés betűzhető ki: „édesanyja elmondása szerint oroszok lőtték fejbe. Erőszakos halál.”

Következtetés

A történelem nem számol az egyes ember tragédiájával, és a történelmi események szükségszerűnek tűnő lefolyása nem csak egyéneket, de egész közösségeket, népeket is elsodorhat, de ez nyilván nem szolgálhat mentségként egyetlen önkormányzat számra sem arra, hogy olyan napot válasszon a közösség ünnepnapjául, amelyen egyáltalán nem szükségszerű, sőt, elkerülhető kegyetlenségeket kellett elszenvednie a helyi közösség egy részének. Elszomorító, hogy éppen a rendkívül gazdag múlttal büszkélkedő Nagyvárad esetében nem sikerült egy olyan meghatározó jelentőségű dátumot kijelölni a város napjául, amelyet maradéktalanul és ellenérzések nélkül felvállalhatna a közösség bármelyik polgára, vallásra, nemzeti hovatartozásra való tekintet nélkül.

Pap István