„A tehetség mindig utat tör magának”

Gothár Péter nemzetközi hírű színházi és filmrendező nyilatkozott a Bihari Naplónak. A szerző felvétele
Gothár Péter nemzetközi hírű színházi és filmrendező nyilatkozott a Bihari Naplónak. A szerző felvétele
A nagyváradi Szigligeti Színházzal dolgozik Gothár Péter a Kakuk Marci című regény színpadi adaptációján. Az egyik próba szünetében beszélgettünk el a nemzetközi hírű színházi és filmrendezővel. A darab bemutatója április 7-én 19 órától lesz.

 

– Hogyan került kapcsolatba a nagyváradi Szigligeti Színházzal?

– Novák Eszter művészeti vezető kért meg, hogy valamit gondoljunk ki, amit itt esetleg meg lehet valósítani. Korábban nem volt kapcsolatom a váradi színházzal, akkor jöttem megnézni őket, amikor elérkezett hozzám a felkérés. Más erdélyi társulatokkal sem volt munkakapcsolatom, csak láttam egy-egy előadást itt-ott.
– Más itt a munkamódszer, mint Magyarországon, vagy az elmúlt húsz-harminc év elmosta ezeket az esetleges különbségeket?

– A színészekkel való munka mindenhol ugyanaz. Akik a színházat szeretik, ugyanazon a húron pendülnek mindannyian. Egyébként soha nem nehéz a munka olyan emberek között, akik szívesen dolgoznak, akik színészként akarnak szerepelni és jók akarnak lenni. Egy előadás létrehozása nagyon komoly, szívós szellemi és fizikai munka, de azért ez egy játék. A színészek felnőtt emberek, akiknek megvan a játékkedvük – másképp nem is érdemes játszani –, a játékkedv pedig mindig egy nagyon jó közösséget feltételez, ami itt, Váradon megvan.

Élő nyelv

– Miként dőlt el az, hogy a Kakuk Marcit viszi színre a nagyváradi társulattal?

– Olyasmit szerettünk volna, amit itt is értenek, ami magyar irodalmi és művészi érték, és Tersánszky Józsi Jenő nagyon tudott magyarul, nagyon jól ismerte ezt a nyelvet. Noha a húszas években született a regény, ez egy nagyon élő nyelv, és adja magát, hogy színpadon tudjon elhangzani. Az is nagyon vonzó, hogy olyan dolgokról van szó benne, amelyek ma is érvényesek, hiszen a történet a napi küzdelmekről, egy nehéz körülmények között élő embernek az érvényesüléséről szól. Ahol ez a színdarab játszódik, ott a világ nagyon akar előre menni, de nagyon lassan vagy épp visszafelé forognak a kerekek, és a napi élet szálán nagyon sok csomót jelentenek a történelmi és földrajzi akadályok és a korrupció. Sokat kell kenni a kerekeket, hogy forogjanak, miközben azért eléggé állnak a dolgok. Ez a furcsa ellentmondás van benne a műben, amit ma is tapasztalhatunk.

– Ön egy alkalommal már megrendezte a Kakuk Marcit; szükség volt-e bármilyen koncepcióváltásra ennek az időtálló műnek a mostani megrendezésekor?

– Koncepciót nem kellett változtatni, a szövegen dolgozunk most is sokat, de ez a színházban mindig így van. Ez egy nyolcszáz oldalas regény, és nem lehet mindent besűríteni egy előadás színpadi idejébe, tehát tobzódunk a jobbnál jobb jelenetekben és Tersánszky gyönyörű nyelvezetében.

 
Kelet-európai filmgyártás

– Önt itt Romániában elsősorban filmrendezőként ismerik, ezért a filmekről is kérdezném, elsősorban arról, hogy milyennek látja a mai kelet-európai filmgyártás helyzetét, különösen a magyar és a román filmek utóbbi években tapasztalt nemzetközi sikereinek a tükrében?

– Szerencsére mindenféle nehézségeken átlépve a magyar film mindenféle módon meghaladta a saját határait és nehézségeit, méghozzá többször is. Ez azt bizonyítja, hogy a tehetség mindig utat tör magának és azt, hogy az erősen állított mondanivaló eljut oda, ahova el kell, hogy jusson. Nagyon sokszor van az, hogy kapunk valami nagy sikert Amerikából és a világból, de nekünk nem tetszik annyira. Itt most szerencsés találkozása történt meg a minőségnek, a mondanivalónak és a sikernek. Talán pont ez az egyik fő erénye a kelet-európai filmeknek, amit éppen a mai román filmgyártásban lehet a legegyértelműbben megfigyelni. Mindig a fiatalok azok, akik keresik és meg is találják az új hangot. Nem véletlenül van konfliktus mindenhol, ahol a hatalom nem szereti az új dolgokat, mert nem ismeri és fél tőle. Pedig a színházművészetben és a filmben is mindig alulról, a fiataloktól, az egyszerű, pici társulatoktól, a kísérleti helyekről fúj a szél, amire aztán rá lehet ülni és ki lehet indulni gondolkodásban, témaválasztásban, de formai megújulásban is. És ebben most a mezőny elején van a román film. A kultúrában pedig örülni kell mindennek, ami egyértelműen és meggyőzően jó, és akkor nem érdekes, hogy az milyen nemzetiségű, vagy milyen történelmi terhekkel küzd. Az, ami a román filmben történik értékteremtésben, azt bizonyítja, hogy az igazi, fontos mondanivaló odakerül a helyére.

– A magyar film mostani sikere csak egy átmeneti fellendülés, vagy egy kedvező és hosszan tartó tendencia jele?

– A mai világban már ott tartunk, hogy mindenki tud filmet csinálni, ennek ellenére a játékfilmes munka még mindig nagyon sok pénzt igényel. Ez még akkor is így van, ha azt mondjuk, hogy kis költségvetésű egy film, mert a filmkészítők mégis mindig függő viszonyban vannak attól, aki a pénzt adja. A mostani sikerek után viszont már nem lehet nem finanszírozni, nem lehet úgy csinálni, mintha ezek nem lennének. Ezért is nagyon fontosak a magyar filmnek az utóbbi években aratott sikerei, mert bizonyítják azt, hogy ezt érdemes támogatni, mert ez jó. Az kiszámíthatatlan, hogy az ilyen lendületek mikor fújnak ki, de reméljük, hogy ez a lendület nem tör meg. Ez a lendület egyrészt azért nagyon fontos, mert a következő filmes vagy színházi generációnak erőt ad, hogy a munka eredménye eljut oda, ahova kell, tehát nem hiába dolgoznak, másrészt pedig egy visszafordíthatatlan jelzés arról, hogy a magyar filmet támogatni kell.

– Az internet, az információrobbanás milyen mértékben változtatta meg film- és színművészetet?

– A mai világban olyan technikák állnak rendelkezésre, amelyekkel mindenki kipróbálhatja, hogy milyen az, amit ő elképzel, ennek következményei vegyesek, mert a vacakság is tud terjedni. Ugyanakkor nem véletlenül fél a hatalom mindenhol az internettől, mert nemcsak arra lehet azt felhasználni, hogy a propaganda és a reklám terjedjen, hanem arra is, hogy az emberek bizonyítsák a saját értelmi színvonalukat és azt, hogy nem lehet őket becsapni. Tehát az internet elsősorban segítség egy tiszta látáshoz, másodsorban egy kicsit akadálya az értékteremtésnek, mert nagyon felhígulhat minden, mire a fogyasztóhoz kerül, és persze a butaság is felkerül az internetre. Ezért a színháznak, az irodalomnak és a filmművészetnek fontos szerepe és kötelessége az, hogy a színvonalat képviselje, ami hozzájárulhat ahhoz is, hogy a vegyes információkból kiszűrhető legyen a vacakság, és épüljön valami eredeti és tiszta gondolkodás.

Élő közlés

– Befogadói szempontból milyen változást hoz a film- és színművészetre nézve az, hogy ma már minden egy gombnyomásnyi távolságra/közleségre van?

– Aki egyszer volt színházban, az tudja, hogy mit nem kap meg máshol. Sok embernek egy helyen élőben átélni valamit az egy különös élmény, itt nem tud győzni az internet. Ha valakit színházba járóvá tettünk azáltal, hogy ezt a fajta élő közlést jól csináljuk, az az ember nem fogja ugyanezt keresni az interneten. Inkább az a veszély, hogy nehezebben jön el valaki otthonról, hogyha a monitor előtt ülhet, és kap valami mást. Az lehet, hogy a színház egy elavult műfaj, de ha a gondolat, amit közöl, az új, azt nem kapja meg senki a youtube-on. A filmmel sokkal bonyolultabb a helyzet, mert az emberek nem válogatnak: telefonon, kis monitoron néznek filmet, ami viszont megöli ezt a műfajt. De én azt látom, hogy az emberek, ha nem is minden szezonban és nem mindenfajta filmre, de járnak moziba.

Pap István