A sikeres iskola titka a közös munka

2Hozzászólás
A sikeres iskola titka a közös munka
Tizennyolc évig töltött be vezető beosztást a nagyváradi Ady Endre Líceumban Tóth Márta tanárnő, aki 1997-től 2002-ig igazgatóhelyettese, 2002-től mostanáig pedig igazgatója volt a tanintézménynek. A most leköszönt igazgatónő adott interjút lapunknak.


Miért történt igazgatóváltás az Ady Endre Líceumban?

– Az én döntésem volt, hogy megváljak az igazgatói tisztségtől. Nem kényszerített rá senki, nem ajánlották, hogy hagyjam abba az igazgatói munkámat, sőt, sokakat megleptem ezzel a döntésemmel. Ha valaki ezt a munkát nagyon komolyan végzi, akkor ebbe mérhetetlenül bele lehet fáradni, és én úgy éreztem, hogy nagyon berlefáradtam. Nem tudom már azzal a lendülettel, lelkesedéssel végezni ezt a feladatot, ahogy annak idején elkezdtem. Mérlegelnem kellett, hogyan tovább, és úgy gondoltam, hogy a változás fogja meghozni számomra azt a nyugalmat, amire szükségem van, ha fizikailag és lelkileg jó karban akarok maradni. Gyakorlatilag attól a nagyon sok bürokráciától búcsúztam el, ami ehhez a feladatkörhöz kapcsolódik, és amely, úgy éreztem, hogy mostmár az utolsó energiámat is elveszi.

Amikor annak idején vezető tisztséget vállalt az Ady Endre Líceumban, milyen állapotokat talált, és milyen tervek megvalítását tűzte maga elé?

– 1997-ben lettem igazgatóhelyettes Jankó Szép Sándor igazgató út mellett. Nagyon kevés volt az iskolai tapasztalatom az Ady Endre Líceumban, mert 1991-ben versenyvizsgával kerültem ide magyartanárként. Én ebben az iskolában végeztem, ezért is nagy feladatnak, ugyanakkor nagy megtiszteltetésnek éreztem, hogy vezetői szerepkört tölthetek be itt. Igyekeztem a feladatoknak eleget tenni, de olyan nagy terveket akkor még nem fogalmaztam meg, hiszen volt igazgató, aki mellett igyekeztem helytállni. Az elkövetkező évek egyértelművé tették bennem azt, hogy ha én kerülnék az igazgatói feladtakörbe, mi az, amit esetleg másképp csinálnék, mi az amin változtatni lehetne, de ezt anélkül mondom, hogy bármi kivetnivalót találtam volna Jankó Szép Sándor munkájában, hiszen én őt nagyon tiszteltem, nagyon sokat tanultam tőle. 2002-ben, amikor átvettem az iskolának az irányítását, akkor már egyértelmű volt, hogy egy olyan gyermekközpontú iskolát szeretnék, ahol a gyerekek nem a tiltásokkal találkoznak, és sokkal inkább megtanulják azt, hogyan kell az életben a dolgokat rendeltetészerűen használni. Fontosnak találtam azt, hogy a gyerekek ne csak tantárgyakkal találkozzanak, ezért nagyon komoly nevelő munkát fejtetteünk ki. De hangsúlyozom, ennek megvolt a hagyománya, tehát mindezt nem én találtam ki, hanem én ehhez a célhoz rendeltem eszközöket és újabb tartalmakat.

– Mondjon egy-két konkrét példát olyan tartalmakra, amelyek ezt a célkitűzést szolgálták.

– Nagyon sok olyan rendezvényt szerveztünk, amely újszerűnek hatott. Volt hagyománya itt az Igazlátó Napnak, a huszonnégy órán át tartó tanításnak, és sok más rendezvénynek, amelyek 2002 után folytatódtak, illetve újabbak is kerültek a palettára. Elindítottuk 2004-ben az Ady Endre Szavalóversenyt, amit azóta is folytatunk, ide került a tantárgyolimpia megyei szakasza, különböző országos versenyeknek adtunk helyet a Határtalanul versenytől egészen a TUDEK országos szakaszáig, melyekhez hozzáadódnak a saját versenyeink. Nagyon sok jó kezdeményezés született a tanárkollégák részéről, és én igazgatóként igyekeztem ezeket messzemenően támogatni. Az Alma Mater Alapítvány létrejöttével lehetőséget teremtettünk arra, hogy a diákok és a tanárok szakmailag gazdagodjanak, hogy különböző rendezvényeken vehessenek részt. Később megalakult a Révai Szakkollégium, ehhez az egyesülethez kapcsolódik a Révai Módszertani Napok megszervezése, aztán a Tárnoky György Emlékverseny, de tudományos diákkör is alakult az iskolában. Nagyon örültem annak, hogy minden kolléga úgy állt hozzá a maga által kezdeményezett tevékenységhez, hogy abba bevonta a fiatalabbakat is, és így kineveltük a tanár utánpótlást, biztosítottuk a folytonosságot az iskolában. Minden jó kezdeményezésnek van képviselője, aki folytatja azt a tevékenységet, azt a hagyományt, ami erre az iskolára jellemző.

– Mennyiben könnyű vagy nehéz ezeket a hagyományokat kiépíteni és működtetni a romániai tanügyi rendszer keretében?

– Rendkívül nehéz, mert 1990 után nagyjából az elmúlt öt évig megvolt a tanároknak az a szabadsága, amely lehetővé tette, hogy kezdeményezzenek, és volt idejük, energiájuk ahhoz, hogy újabb és újabb dolgokat találjanak ki, kreatívak legyenek, feltöltődjenek, de mostmár olyannyira bürokratizálódott a rendszer, hogy ez nagymértékben megnehezítette a dolgunkat, noha sok dolog nem ellenünk, hanem értünk történik. Emlékszem rá, milyen könnyen ment egy-egy kirándulásnak a megszervezése sok éven át, ám amikor ezt a tanügyminisztérium vagy a tanfelügyelőség dossziényi papír összegyűjtéséhez kötötte, akkor nagyon sokan megtorpantak, mert szülői beleegyezések, nyilatkozatok, ilyen-olyan aláírások kellettek. Végülis ez az újítás a pedagógust védte, hiszen ha a szülő és a gyermek tisztában van azzal, hogyan kell viselkednie, mire számíthat, akkor bármi történik, a felelősség áthárul a gyermekre illetve a szülőre. Mindenesetre a rengeteg papirmunka megneheztette a kirándulások szervezését. Egy másik buktató az, hogy egy adott pillanatban a tanfelügyelőség nem ismerte el, csak azokat a versenyeket, rendezvényeket, melyek vagy a tanügyminisztérium, vagy a tanfelügyelőség versenynaptárában benne voltak. Vagyis míg korábban bárki, aki pályázott valamilyen tevékenységgel, bekerülhetett ebbe a kalendáriumba, később már sok nagyon jól működő, nagyon sikeres verseny, rendezvény, fesztivál szűnt meg amiatt a megszorító rendelkezés miatt, hogy egy rendezvénytípusból országosan csak egy lehet. Emiatt például az Ady Endre Líceum szavalóversenye nem juthatott be, csak a regionális versenyek versenynaptárába.

– Iskolaveztői munkája során mit tart a legnagyobb sikerének, illetve legnagyobb kudarcának?

– Nagy sikernek érzem azt, hogy nagyon jó tanári közösség van az Adyban. Számomra nagyon nagy elégtétel volt, hogy mindig azt éreztem, hogy nem vagyok egyedül, hanem csapat van a hátam mögött, és az a fajta nevelési eszmény és iskoláról alkotott kép, ami bennem él, az más szerint is helytálló és követendő. Közösen dolgoztunk, és szerintem a sikeres iskolának is a titka. Az is siker, hogy nagyon sokat dolgoztunk azon, hogy az iskola most belül is jó oktatási körülményeket biztosít, annak ellenére, hogy ez egy 243 éves épület. Kudarcként éltem meg azt, hogy nem sikerült tudatosítanom a gyerekekben, és sokszor sajnos a szülőkben sem, hogy az iskola olyan közösségi érték, amire vigyáznunk kell, nem pedig egyfajta szolgáltató egység, ahol minden pusztán azért van, hogy a diákot egyszerűen kiszolgálja. Nekem fizikai fájdalam volt, amikor rendbe tettük a dísztermet, felújítottuk az osztálytermeket, új laboratóriumokat alakítottunk ki, és a gyerekek nem érezték magukénak, nem vigyáztak rá: összerugdosták, összetörték, stb. ráadásul ez nagyon sok szülő számára sem tűnt helytelen viselkedésnek. Egyes szülők mindig elsimították ezt azzal, hogy végülis ők támogatják az iskolát. Kudarcnak tartom azt is, hogy nagyon könnyen felrúgtak hagyományokat. Nagyon szép hagyomány volt, hogy az iskolában volt a bankett. Ezt a gyerekek kivitték innen, és a szülők ebben támogatták őket, mert jobb körülményeket, más feltételeket akartak. Nem értették meg, hogy ennek a hagyománynak mi volt a lényege: az hogy azt az utolsó ünnepi alkalmat tanár és diák itt együtt tölti el, itt érzik jól magukat az iskolában. Nem értették meg, hogy miért fontos az, hogy a tizenegyedikes diáknak megtiszteltetés, ha ő jöhet el, hogy felszolglja a vacsorát a tizenkettedikeseknek. Nem értették meg, hogy vannak olyan hagyományok, melyek éltetnek egy közösséget, és amelyeket érdemes megtartani. Fontosabb volt az, hogy a bankettből a mai esküvői vacsorákhoz hasonló éttermi rendezvényt szervezzenek, ahol ugyanúgy tolják be a tortát, és ugyanolyan forgatókönyv szerint történik minden, mint egy esküvőn. Ez nekem nagy fájdalmam volt. Én a tradíciókhoz sokkal jobban ragaszkodom.

– Ezalatt a tizennyolc év alatt az említettek mellett miben változott még a gyereksereg, illetve a szülők hozzállása az oktatáshoz és az iskolához?

– Hatalmas nagy változáson mentünk át. Én azt hiszem, hogy ilyen robbanásszerű változás az emberiség életében nem sokszor zajlott le, és legalábbis a 19-20 században a változás mindig egy hosszabb folyamathoz kötődött. Most azonban az informatika, a mindennapi élet robbanásszerű változást hozott, ami felgyorsította az életünket, és így természetszerű, hogy a gyermekek és a felnőttek viselkedése is nagymértékben megváltozott. Ez tulságosan rövid idő alatt történt ahhoz, hogy új szabályok rendjén kialakuljon egyfajta harmonikus társadalmi együttműködés. A régi szabályokat, hagyományokat felrúgni tulajdonképpen egy pillanat műve, de valamit felépíteni nagyon hosszú, küzdelmes munka során lehet. Nem igazán tudjuk azt, hogy ebben a korban mi az, ami lehetőség számunkra, mi az, amit megengedhetünk magunknak, és hol van a határ. Ez a bizonytalanság a felnőtt világra jellemző elsősorban, de a gyermekek utánzás nyomán tanulnak. Amikor elégedetlenek vagyunk a gyerekeinkkel, akkor nagyon sokszor nem vetünk számot azzal, hogy szülőként, pedagógusként mi hogyan viselkedünk, milyen modellt nyújtunk a gyermekeknek, a végeredményen pedig meglepődünk, amikor nekünk nem tetsző dolgokkal találkozunk. Ezért is tartottam nagyon fontosnak a munkám során azt, hogy a szülőkkel együtt munkálkodjunk. Nagyon fontos, hogy az iskola felvállalja az érzelmi nevelést, az érzelmi intelligencia fejlesztését, és nem csak a gyerekekét, hanem a szülőkét is. Nagyon fontos megértetni a szülőkkel, hogy az iskola, a pedagógus nem a szülő ellenében akarja a gyermeket nevelni, hanem vele együtt.

– Melyek azok a konkrét dolgok, amelyek az ön által említett óriási változást jelzik?

– Ma már nincs meg a tudásnak és a tanulásnak az az értéke, ami évászadokon keresztül megvolt, mert az információrobbanás egy másfajta tanulási módot és tudást feltételez. A felnőtt társadalom, amely egy alaptudással rendelkezik, sokkal jobban tud tájékozódni a mai világra jellemző információözönben, és másképp ítéli meg a dolgokat, mint az a gyermek, aki technikai értelemben lehet, hogy felkészültebb, mint a felnőtt, de nincs meg az az alapismerete, ami alkalmassá teszi őt arra, hogy az információk között szelektáljon, hogy a megfelelő helyen keressen, stb. Az iskola tulajdonképpen ebben kellene segítse a gyermekeket, de erre tulajdonképpen a felnőtt társadalom sincs felkészülve. Én már többször elmondtam azt, hogy az emberiség története során az iskola mindig nagyon korszerűtlen és anakronisztikus intézmény volt, mert mindig egy már letűnt kor tudását és viselkedési modelljét akarta továbbítani a gyermeknek, holott nekünk a jövőbe tekintve kellene dolgoznunk. Ez a konfliktus az évszádadok során hellyel-közzel megoldódott, de a 21. századot jellemző gyors változás miatt már képtelenség ezt a konfliktust kiegyenlíteni. Különben a gyerekek ma is tanulnak, csak az ő tanulásuk már egészen más, és mivel a társadalom is a nagyon célirányos tudást várja el, ezért természetes, hogy a gyermekeket csakis azzal lehet motiválni, ha olyanfajta tudást közvetítünk feléjük, ami számukra nagyon hasznos lehet. De az nem a mindennapi munkát végző pedagógus feladata, hogy meghatározza, hogy milyen legyen az oktatási stratégia, a kerettanterv és a tanterv, amit neki meg kell tanítania. Az is óriási változás, hogy elveszítette ez a világ a hitelességét, nem bízunk már egymásban, az emberi szónak nincs meg a becsülete, nincs meg az a feltétel nélküli bizalom, szeretet, ami szükséges ahhoz, hogy valamiféle harmónia működjön a mi életünkben.

– Amikor az iskolába került, ez a kölcsönös bizalom még működött?

– Akkoriban még nagyon közel voltunk egy diktatórikus rend megszűnéséhez, ami alapvetően megváltoztatta az emberek viselkedését. A diktatúra idején volt egyfajta félelem és bizalmatlanság, de ugyanakkor megvolt az a jótékony hatása, hogy azok az emberek, akik megismerték egymást, és közös csoportba tartoztak, azok megerősítették a bizalmat egymással szemben, volt egyfajta titkos összekacsintás. Ez a fajta nagyon pozitív hozzáállás 1990 után megszűnt. Ugyanakkor a diktatúrában megvolt a szabályok betartásának a kényszere, amikor nem csak azért tartották be az emberek a szabályokat, mert azokat jónak, helyesnek tartották, hanem mert féltek a büntetéstől. 1990 után ezek a szabályok egy ideig még hatottak, majd egyszeriben megszűntek, és azután valahogy mindenki a jogainak kiélésével törődött, és ez egy másfajta viselkedési módot alakított ki az emberekben. Ezért manapság a szülő az iskoláról azt gondolja, hogy az egyfajta szolgáltató, aminek mindent biztosítania kell számára, és a nevelés is kizárólag az iskola feladata. Nagyon sokszor elhangzik a szülők szájából az, hogy „én eltartom, öltöztetem, etetem a gyereket, biztosítom neki a zsebpénzt, az iskola dolga az, hogy nevelje”. De ez egy hárompillérű rendszer: a szülő és az iskola össze kell fogjon a gyermek érdekében, és a gyermek, aki erősen kötődik a szülőhöz, könnyebben elfogadja a pedagógus szigorát, az utasításait, hogyha olyan visszajelzést kap a szülőtől, hogy ez a megfelelő nevelési eszmény. Az is egészségtelen dolog, hogy kialakult a negatív kritika a társadalomban. Én mindig elfogadom a kritikát, ha annak építő jellege van. De nem tudom elfogadni a mocskolódást, azt a fajta negatív kritikát, ami nem akar megoldani semmit, csak indulatokat kavar, bántani, sérteni akar. Meg kell próbálnunk egymással tisztességesen viselkedni. Én ezt próbáltam kialakítani; úgy érzem, ez hellyel-közzel sikerült is, és úgy érzem, hogy ez folytatódni is fog.

– Hogyan látja a hazai iskolarendszer illetve az Ady Endre Líceum jövőjét?

– Az iskolarendszer meg kellene változzon. A gond az, hogy mi mindig valamilyen modell után megyünk, és nem próbáljuk meg kidolgozni a saját koncepciónkat és az ehhez kapcsolódó stratégiát. Nagyon tervszerűen kellene kitalálni azt, hogy végülis mit várunk el az iskolától, és mi az, amit meg akarunk tanítani a gyerekeknek. Én szeretném hinni, hogy ennek kidolgozására is sor fog kerülni. Ami pedig Ady Líceum, és általában a magyar iskolák jövőjét illeti, a helyzet most eléggé tragikus. Itt 1990-ben elindult egy folyamat: nagyon sokan keresték külföldön a boldogulásukat. Az elsődleges célország a 90-es években Magyarország volt, de ma már gyakorlatilag egész Európáról, sőt, Amerikáról is beszélhetünk. Kitágultak a határok, a gyerekek megtanulnak az iskolában elég jól angolul, a számítógép megintcsak kitágítja a világot számukra, és elmennek, kipróbálják magukat. Ez kicsit a self made man-ek világa is: „ha ügyes vagyok, ha jókor vagyok jó helyen, ha tudom, hogy mik a képességeim, és azokkal ügyesen tudok gazdálkodni, akkor megvalósíthatom önmagamat”. És sajnos mindenfajta emberi érdeklődés áttevődött a materiális síkra. A felnőtt társadalom ezt a modellt állítja a gyerekek elé. Mivel nagyon sokan elmentek, ebből következik, hogy a számunk rohamosan fogy. A népességfogyás az egész országára jellemző, de mivel mi kevesebben vagyunk, számunkra tragikusabb ez a fogyás. Ez a magyarázata annak, hogy miért indul kevesebb osztály az Ady Líceumban: a sok-sok fiatal, aki elment, nem itt alapított családot, és ezzel tulajdonképpen a jövőtől fosztotta meg ezt a közösséget, hiszen ha nincs gyermek, nem lehet perspektivikusan gondolkozni. Drasztikusan csökken a magyar gyerekek száma, és úgy látom, hogy ez a tendencia nem is fog leállni. Nem kimondottan csak az Ady Líceum, hanem a váradi a bihari, a partiumi magyarság sorsa fog egy-két évtizeden belül megpecsételődni, hogyha ez a folyamat nem áll le, vagy legalábbis valamilyen szinten nem lassul le.

– Végezetül árulja el, milyen tevékenységet fog folytatni a jövőben?

– Itt maradtam az iskolában, én ennek az iskolának a része vagyok, tehát tudásomnak, tapasztalatomnak a legjavát kínálom föl a továbbiakban is. Én az iskolának kinevezett tanára vagyok. Nagyon szeretek tanítani, szeretem a magyar irodalmat, a magyar nyelvet, és ez a munkám háttérbe szorult az elmúlt tizennyolc év alatt, és különösen az utolsó tizenhárom évben, amikor heti négy órában tanítottam csupán. Mindenképpen úgy gondoltam, hogy pályámnak ez lenne méltó befejezése, ha visszatérek a katedrára.

Pap István



2Hozzászólás

Herzlichen Dank für Ihren Kommentar - dieser wird nach einer Prüfung von uns freigeschaltet. Beachten Sie, dass dies gerade an Wochenenden etwas länger dauern kann. Kommentare von registrierten Usern werden sofort freigeschaltet - hier registrieren!

Még 1000 karakter

HTML version of comments