A restaurátor életre kelti régi korok tárgyait

Nagyon figyelmesen meg kell nézni a kerámiadarabokat ahhoz, hogy megtalálja az összeillő részeket
Nagyon figyelmesen meg kell nézni a kerámiadarabokat ahhoz, hogy megtalálja az összeillő részeket
A nagyváradi Városi- és Vármúzeum restaurátor laboratóriumában dolgozik többedmagával a gyulafehérvári származású Lipot Ştefan restaurátor, a kerámia-helyreállítás specialistája, aki beavatott ennek a szép mesterségnek néhány rejtelmébe.


Lipot Ştefan muzeológus szakon végzett Gyulafehérváron, szakterülete a restaurálás. A szakembert 2001-ben hívtak meg a gyulafehérvári régészeti intézetbe restaurátornak és 2009-ben konzerváló és restaurátor szakértői képesítést szerzett. Mint lapunknak elmondta, nagy esélynek tekinti azt, hogy meghívást kapott a nagyváradi vármúzeum restaurátor laboratóriumába. Beszélgetésünk elején kifejtette, hogy a restaurátori szakma aszerint különül el, hogy milyen anyagot kell helyreállítani. Vannak szerves és szervetlen alapú tárgyak. A szerves alapú tárgyak a papír, a fa, a textil, a vászon, a szervetlen alapú anyag a kerámia, a kő, a fém, és minden egyes anyag helyreállításához külön restaurátor szakember kell, hiszen egészen más egy vásznat és egészen más egy fémtárgyat restaurálni. A romániai törvények értelmében csakis olyan tárgyat lehet kiegészíteni, melynek legalább az ötven százaléka megvan. Mint Lipot Ştefan hangsúlyozta: „edényről csak akkor beszélhetünk, ha megvan a teljes profilja, vagyis az aljától egészen a szájáig, hiszen csak akkor lehet restaurálni egy edényt, ha pontosan tudjuk, mekkora a mérete és milyen alakja van”. A szakember kifejtette, hogy egy restaurátor egyszerre dolgozik a tudománynak és a nagyközönségnek is, majd hozzátette: „ha nem lennének archeológusok, akkor nekem nem lenne munkám, viszont a restaurátor az, aki újra életre kelti a talált régészeti anyagot. Mi a restaurált tárgyakkal meg tudjuk mutatni a közönségnek azt, hogyan éltek, és milyen tárgyakkal rendelkeztek egy-egy történelmi kor emberei.”

Az eljárás

A restaurátorok egy ásatás teljes anyagát feldolgozzák. Egy ásatás lehet egy házhejnyi telek, de lehet ötszáz méter hosszú terület is, például az útépítési munkálatok helyszíne. A régészeti feltárások helyét négyzetekre osztják, és úgy ássák ki a leleteket. A négyzeteknek a nagysága is változó. A négyzetekben talált anyagokat külön gyűjtik be, ami azért fontos, mert például az egyik négyzetben talált cserépanyagok kilencven százaléka nem kapcsolódik a tőle legtávolabb lévő négyzetből feltárt cserepekkel. Persze az idők során történnek elmozdulások, és előfordul, hogy két, egymástól mondjuk öt-hat méterre lévő cserépdarab összeillik, de ez ritka. Amikor egy régészeti feltárás anyagát elviszik a restauráló laboratóriumba, az első dolog az, hogy mindegyik kerámiadarabot meg kell mosni, utána az anyagot a feltárási négyzetek szerint ki kell teríteni. „Ezt követően következnek a szemek, a kezek és a fej, hogy összeilleszd azt, amit találtál, amihez persze sok-sok türelemre van szükség” – fogalmazott Lipot Ştefan.

Egyedi és sorozat

A szakember beszélt arról, hogy a neolitikumban és a bronzkorban az agyagedényeket nem fazekaskorongon készítettek el, hanem teljesen kézileg alakították ki, ezért minden kerámia egyedi volt, emiatt a prehistorikus korból származó fragmentumokat könnyebb összeilleszteni, hiszen egy darab csak egy edényhez tartozhat. Igen ám, de amióta a kerámiákat fazekaskorongon készítik, már több edény is lehet egyforma, ezért sokkal nehezebb megállapítani, hogy melyik cserép melyik edényhez tartozik. Lipot Ştefan aláhúzta, hogy az elemek összeillesztésében a restaurátor segítségére van a kerámia színe, vastagsága, formája és az anyag típusa is. Nagyon sok gyakorlat kell hozzá, hogy valakiből jó kerámia restaurátor legyen, annak ellenére, hogy mint Lipot Ştefan fogalmazott: „az nem létezik, hogy ne találd el azt, hogy melyik cserép hova illik. Ha két cserép egy edényből származik, azok össze is illenek”.

Reverzibilitás

Az eljárás következő része a kerámiadarabok összeragasztása. Lipot Ştefan hangsúlyozza, hogy restauráláskor csak reverzibilis, azaz visszaalakítható anyagokkal szabad dolgozni, például csak olyan ragasztót lehet használni, amit könnyen szét lehet feszíteni, ha netán nem a megfelelő cserepeket ragasztanák össze. Az összeragasztott darabokat homokágyban rögzítik, és várják, hogy az összeillesztett darabok megszáradjanak, ami maximum két órát vesz igénybe. Ezt követi a hiányzó részek pótlása. Lipot Ştefan a belső lenyomat technikáját alkalmazza: a fogászatban is használt viaszt az edény belső hajlatain tovább csúsztatva megkapja a hiányzó forma egy részét, ezt gipszből kialakítja, és miután ez a rész elkészül, akkor ezen tovább csúsztatja a viaszt, és így haladva tudja pontosan rekonstruálni az edény teljes formáját. Miután ezzel a munkával elkészült, a csiszolópapírral elvégzi a végső simításokat, legvégül pedig az új részek színezése következik, amelynek kötelező módon az eredeti részek színétől eltérő árnyalatúnak kell lennie, hogy könnyen megállapítható legyen az, hogy mi az eredeti, és mi a pótlás.

Lassan járj…

Arra a kérdésemre, hogy mennyi időt vesz igénybe ez a munka, Lipot Ştefan elárulta, hogy egy régészeti feltárás anyagának a teljes feldolgozása és restaurálása három hónaptól egy évig is eltarthat, ami függ a feltárási helyszín nagyságától, a feltárt anyag mennyiségétől, és persze a restaurálásra szánt időtartamtól is. „Ebben a szakmában a lassan járj, tovább érsz mondás érvényesül” – mondja interjúalanyunk, aki felidézve saját tapasztalatait hozzáteszi: „ha sietek, akkor össze tudok rakni öt edényt, de ha nem sietek, lehet, hogy tizenötöt tudnék összerakni” Elárulta, hogy amikor egy feltárás anyagán dolgozik, akkor még otthon az ágyban is csak cserepeket lát, és a fejében próbálja összeállítani azt, hogy melyik fragmentum hova illik, ezeket az elképzeléseit aztán másnap a laboratóriumban ellenőrzi. Mint mondja, naponta három-négy órán át lehet csak a cserepeket nézni, mert ennyi ideig látja tisztán az apró részleteket, eltéréseket. „Négy óra letelte után mindenképpen valami mást kell csinálni. Nem lehet nyolc órán át csak cserepeket bámulni, mert megbolondul az ember” – mondja.

Tipikus, atipikus

Egy feltárás során óhatatlanul marad egy csomó fel nem használt kerámiadarab is. A szakember elmagyarázza, hogy ezekkel mi történik. Először is különbséget kell tenni tipikus és atipikus fragmentumok között. Tipikus kerámiadarabok az alj, a száj, egy fogó, egy nyak, és az olyan fragmentumok, amelyeken valamilyen díszítmény található, míg minden más cserépdarab atipikus, mert azokból semmilyen következtetést nem lehet levonni az edény alakjára, méretére és egyéb sajátosságaira vonatkozóan. A tipikus cserépdarabokat, azon kívül, hogy ezek alapján lehet rekonstruálni az edényeket, felhasználják a tudományos publikációkban is, míg az atipikus daraboknak legfeljebb csak statisztikai szempontból lehet némi információértékük. Mindazonáltal ezeket a darabokat is elraktározzák, mert ezek is az ország kulturális örökségének részét képezik, vagy képezhetik a jövőben. Lipot hozzátette, hogy nagyon fontos a megfelelő tárolás, hiszen a már helyreállított tárgyak is megrongálódhatnak. Ebben a vonatkozásban a kerámia valamelyest kivételt képez, hiszen az a legrezisztensebb anyag, amelyet –10 és +50 Celsius fokos hőmérsékleten is tárolni lehet. Egészen más a helyzet viszont a szerves anyagú tárgyakkal, valamint a fémekkel, hiszen azokat maximum 20 Celsius fokon és 45–55 százalék közötti páratartalommal rendelkező helyiségékeben szabad csak tárolni.

Gyakorolni kell

A laikus azt gondolná, hogy egy restaurátornak feltétlenül archeológiai és képzőművészi képesítésre is szüksége van, de Lipot Ştefan szerint ez nem feltétlenül van így, noha elismerte, hogy őt magát segítette az, hogy ő képzőművész is, mert le tudja rajzolni a kerámiát, és el tudja képzelni, milyen lehetett a restaurálás alatt álló edény. De sokak szerint kifejezetten káros az, ha képzőművész foglalkozik restaurálással, hiszen a képzőművész hajlamos lehet arra, hogy saját vízióira hagyatkozva olyasmit hozzon létre, ami a valóságban nem is létezett, miközben egy restaurátor feladata az, hogy helyreállítsa azt, ami volt, és ahogyan volt. Lipot szerint a régészeti ismeretek bár segíthetnek, de nem szükségszerűen kell rendelkezni velük, hiszen „ezt a mesterséget a gyakorlatban sajátítod el olyasvalakitől, aki maga már legalább öt éve dolgozik ebben a szakmában, és aztán folyamatosan dolgoznod kell” – vallja Lipot Ştefan.

Pap István