„A régió kulturális életét Budapestről is figyelem”

Akt.:
Boka László. Fotó: Czimbal Gyula
Boka László. Fotó: Czimbal Gyula
Kiemelkedő színvonalú irodalmi tevékenysége elismeréseként kapott József Attila-díjat Budapesten dr. Boka László váradi születésű irodalomtörténész, az Országos Széchényi Könyvtár tudományos igazgatója, az OSZK könyvkiadó vezetője. Interjút adott szerkesztőségünknek.


– Mit jelent ön számára a díj?
– Az elismerés tulajdonképpen egy negyedszázados irodalomtörténészi munkásságnak az elismerése. Nyilván sokat jelent, hiszen tudomásom van róla, hogy korábbi években is jelöltek már, s nagyon örülök neki, még akkor is, ha az ember néha kérdőjeleket is megfogalmaz magában, hiszen az utóbbi időben azért fellángoltak viták a díjazottak névsorát tekintve, vagy korábban a szakmai szervezetek ajánlásainak ilyen-olyan figyelmen kívül hagyása okán. Igyekszem persze a magam eredményeire, s nem egyéb kitüntetettekre figyelni, ez pedig megnyugtat, van ugyanis mire visszatekinteni. A díj felelősséggel is jár, hiszen ez tulajdonképpen a Baumgarten-díjak folytatásának számít, az ötvenes évektől kezdve pedig új nevén tényleg a kiemelkedő szépirodalmi vagy irodatörténészi életműveket díjazza, ugyanakkor lendületet is ad a további munkáimnak. Most éppen a következő könyvem kéziratán dolgozom, több kötetet szerkesztek, közben egy Ady-kiállítást is koordinálok számos egyéb hivatali teendőm mellett. A könyvem kézirata esetében – ahogyan lenni szokott – már nagyon szorít a határidő, és hát ilyenkor azért jobban odafigyelnek az emberre. Jobban megnézik, hogy a következő könyve milyen is lesz az illetőnek.

– Mi volt a hivatalos indoklás?
– A József Attila-díjat nem csak szépírók, hanem irodalomtörténészek, kritikusok is megkaphatják, magam is irodalomtörténészként kaptam. A hivatalos indoklás szerint ebbéli kiemelkedő munkásságom jutalmául, de azt gondolom, ez összefügg további funkcióimmal is valahol, hiszen az Országos Széchényi Könyvtár tudományos igazgatójaként és annak Könyvkiadója vezetőjeként is dolgozom, hogy az egyetemi oktatásról most ne is beszéljek.

– Szülővárosában, itt Nagyváradon is több évig tanított, ha jól tudom, s most is gyakran megfordul errefelé.
– Hogyne. Édesanyám, s rokonságom jelentős része továbbra is itt él. A PKE magyar tanszékének docenseként bő öt évig tanítottam, most épp szüneteltetem ebbéli tevékenységem, egyszerűen nem jut időm mindenre, márpedig igen maximalista vagyok, s ha valamit nem tudok százszázalékosan végezni, akkor inkább megállok, szünetet kérek. Miközben mindig is nagyon szerettem az egyetemi oktatást. Az egykori diákjaim közül nem egy éppen itt, a szerkesztőségükben tevékenykedik. A gratulációk közepette most nem csak erre, hanem valahol arra is külön büszke lehetek, mint azt felém többen jelezték, hogy Gittai Istvánon kívül mindezidáig más nagyváradi nem volt, aki József Attila-díjat kapott volna. Hát most már ketten vagyunk, vagy ha Hubay Miklóst is ide számítom, akkor hárman. Ők persze írói, költői életművéért. Nem rossz társaság… Részben gyermekkoromat is eszembe juttatja, az egykori Breiner Béla (ma Ady Endre) utcát, ahol Gittai Pistával tulajdonképpen szomszédok voltunk…
Ami a rendezvényeket illeti, igyekszem a város és a régió magyarságának a kulturális életét Budapestről is figyelemmel kísérni, segíteni, valamelyest formálni is. Alapítója voltam a kezdetektől a város irodalmi-művészeti havilapjának, egy helyi színházi fesztiválnak, ötletgazdája egy egyetemi novellapályázatnak, amit a Várad folyóirattal közösen indítottunk. Az oktatás mellett az egyetemen számos irodalmi estet és rangos nemzetközi konferenciát szerveztem, s egyéb fórumokon is igyekeztem segíteni többes funkcióimból adódóan, ahol csak lehetett. Ilyen volt a Szigligeti Színház zárkő-dokumentumaira vonatkozó mentőakció, a görögkatolikus főtemplom időkapszulájába rejtett dokumentumok állagmegóvása, vagy legutóbb a nagyszalontai Arany-kéziratok teljes körű restaurálási projektje. De múzeumi, színházi, könyvtári és egyházi vonalon is számos esetben igyekeztem meghálálni és kamatoztatni a kapott talentumokat.
Bár még csak március van, de idén különösen is sűrű volt az ide szervezett szakmai programjaim száma: három alkalommal is voltam különböző rendezvényeken a városban. Az első Ady Endre halálának a centenáriuma volt január végén, amikor az Irodalmi Magazin című lap tematikus számát mutattuk be, melynek szerkesztője is vagyok. Pár héttel később Láng Gusztávval és Markó Bélával beszélgettünk egy újabb Kántor-Láng-kötet és Erdély száz éves magyar irodalma kapcsán, azt követően pedig több Arany János életművéhez kapcsolódó, helyi érdekeltségű kiadványoknak a bemutatója apropóján tartottam másodmagammal előadást az egyetemen. Az első két alkalom főbb kutatási területeim (a századforduló magyar irodalma és az erdélyi magyar irodalom) köré csoportosítható, a harmadik pedig némiképp hivatali munkakörömhöz is, vagyis az Országos Széchényi Könyvtár tudományos igazgatóságán végzett munkáimhoz, hiszen ott vezettem azt a nagyszabású Arany-projektet, ami Nagyszalontát is értelemszerűen érintette, 2017-ben kezdődött és valójában ezzel a kötetbemutatóval zárult. Mindez a három alkalom talán jól is jellemzi azt a hármas tagolást, amelyben irodalomtörténészként mostanság igyekszem működni.

Predesztinált volt

– Hogyan indult, alakult eddigi irodalomtörténészi útja?
– Irodalomtörténészként talán egy kicsit predesztinált is voltam, családi indíttatásom, hátterem miatt is, hogy a 20. század elejének magyar irodalmával foglalkozzam, az irodalmi-társadalmi modernizmus összetett kérdéskörével tehát, amibe azért vastagon beletartozik Nagyváradnak a korban meghatározó szerepe és fontossága, illetve az innen indulók sokszor kusza kapcsolati hálója. Az egyik kutatási területem így adott volt, a tavalyi Ünnepi Könyvhétre megjelent legutóbbi könyvem (Peremek és középpontok) éppen ezzel a kérdéskörrel foglalkozik. A másik kutatási területem alapvetően az erdélyi magyar irodalom s annak irodalmi élete, történeti értékelése. Mindkettőben elsődleges ugyanakkor a komparatív szemlélet és a kánonkritikai attitűd, illetve az irodalmi kultuszokat kibillentő, egészséges szkepszis is. Az a fajta kritikai attitűd, ami – Kosztolányi s Babits szerint is – rangot ad. Nem dédelgető infantilizmus vagy leginkább csak kártékonynak minősíthető kultuszépítés jellemzi tehát, mely végső soron elfedi magukat a műveket, s a szépirodalmi teljesítmény ellen dolgozik hosszú távon, hanem egészséges kritikai él és lehetőleg művészetközi, illetve nemzetközi kitekintés jellemzi. A 20. század elejének magyar irodalma tulajdonképpen mindig vonzott. Kolozsváron, egyetemi tanulmányaim alatt kezdtem hangsúlyosabban romániai/erdélyi sajtó- és kritikatörténettel foglalkozni, mely kiterjedt a kortárs szerzők vizsgálatára is, mellette irodalomelméleti és irodalomszociológiai stúdiumokat folytatni, az ELTE-n pedig már komparatisztikából, összehasonlító irodalomtudományból doktorizhattam. Szerencsém volt, jó tanáraim, ösztönző mentoraim voltak. Ennek is 15 esztendeje immár.

– Apropó erdélyi irodalom… Örök vita, hogy akkor most létezik-e különálló erdélyi irodalom, vagy sem. Ön hogy látja?
– Készülő könyvem épp az „erdélyi magyar irodalom” utóbbi száz esztendejére fókuszál, nyilván nem függetlenül a centenáriumtól, s száz évvel ezelőtt történtektől, vagyis ezt a tematikát boncolgatja majd, illetve újfent, hiszen több korábbi tanulmányom is foglalkozott már e kérdéskörrel. Én mindig amellett foglalok állást, hogy természetesen létezik erdélyi/romániai/külhoni, stb. irodalom, ahogy létezik felvidéki, vagy éppen szegedi s akár zalai magyar irodalom is. Ez természetes, amennyiben gazdagító színként, s nem különálló entitásként tekintünk rá. A lényeg pont ott van, hogy ezt nem szabad önálló entitásnak tekinteni, s nem lett volna szabad korábban sem. Ez az összmagyar irodalomnak a szerves része, ha bizonyos időkben külön történelmi/politikai erők is formálták, s kölcsönöztek neki egyéninek látható, sajátos tulajdonságokat. Az itt alkotóknak, vagy innen indulóknak vannak természetesen közös tapasztalataik, olyanok, melyek megkülönböztető jegyként is leírhatók, a jelzők és a földrajzi terminusok mindenkori problematikusságával is. A csapdahelyzetet az utóbbi száz esztendő több korszakában is éppen ez okozta: egyesek a politikai helyzetre és elvárásokra tekintve a nyelvi-kulturális hagyományokat és magát a kollektív emlékezetet is figyelmen kívül hagyva hirdettek – ilyen vagy olyan indíttatásból – a kisebb regionális értékeket is jócskán összemosó, elfedő, önállósult „romániai” magyar irodalmat, melyet akár szembe is lehetett állítani a mindenkori magyarországival. A másik szempont éppen az, hogy ahogyan az összmagyar irodalom bármelyik földrajzi tájegységére, úgy annak irodalmi termésére, történeti és esztétikai értékei legjavára sem szabad valamiféle homogén felületként tekintünk a határ egyik vagy másik oldalén. 1945 után sokan a csonka-magyarországi irodalmat tekintették csak magyar irodalomnak, mások meg igyekeztek skatulyákat gyártani, s a Vajdaságban vagy Erdélyben születő irodalmat egy-két jelzővel ellátni csupán, ami aztán sajnálatosan átragadt a szakmai értékelések nem csekély hányadra is. Így lett a vajdasági alapvetően avantgárd, míg az erdélyi hagyományőrző a recepcióban, ami természetesen igen elnagyolt, felületes álláspont. A politikai helyzet sokszor analóg értékelésekre hajlamosított sokakat az irodalom és a művészetek terén is. Az erdélyi irodalom kimeríthetetlen gazdagító szín, de bizonyossággal sem nem önálló, sem nem homogén, nem pár jelzővel elintézhető értéket képvisel. Az, hogy létezik-e valamiféle erdélyiségi megkülönböztető jegy, az korról korra felülvizsgálandó, hiszen ez az egyik feladata épp az irodalomtörténészeknek, akik hajlamosak persze generációkban, nemzedékekben, új és újabb szerzői hullámokban szükségszerűen valami közös, kollektív vonást felfedezni. Ezek a kollektív jegyek lehetnek regionálisak is persze, táj- és régióspecifikusak, s nem egy esetben ezek bizonyossággal kimutathatóak művekben, tematikákban, eljárásmódokban, prózapoétikákban is. Nem személyekre vagy címekre kell mindazonáltal elsődlegesen gondolni, egyfajta listakánonra tehát, mintegy csupasz felsorolásra, hogy ő inkább erdélyi, ő meg nem, hanem prózapoétikákra, motívumokra, nyelvhasználatra, eljárásmódokra. Éppen arról szól a kötetem bevezető tanulmányai is, hogy történelmileg tekintve van és volt, aki ezt valamiféle „karddal csinált dolog”-nak gondolja, mint ahogyan azt Babits is kifejtette még az 1930-as években, tehát hogy egy mesterségesen meghúzott határhoz igazította a később ott születő, ám gyökereiben és legfőképpen nyelvében nem behatárolható irodalmat, míg más azt vallotta, hogy ez a fajta regionális jegy mindig is létezett, tehát a huszadik század magyarságra vonatkozó kataklizmáit megelőzően is. S bár mára mindennek elég gazdag szakirodalma van, én magam nem győzőm hangsúlyozni a terminológiai következetesség hiányát még e szakirodalmi vitákban is.

Irodalomszociológia

– A komparatisztika mellett az irodalomszociológia is szerepel az életrajzában. Mit fed ez a kifejezés?
– Én a kilencvenes évek közepén végeztem a kolozsvári egyetem magyar-angol szakán, s egyik kedves tanárom, mondhatni mesterem, akitől talán ott a legtöbbet tanultam Cs. Gyímesi Éva volt. Tőle nem csupán az értelmezés és az értékelés korról korra változó alapegységeit, jelenségeit, szükségszerűen mozgásban lévő hálószerűségét, csoportosulásait, ha tetszik autoriter és hatalmi kitettségét, vagyis ilyen formán irodalomszociológiai meg kánonkritikai eljárásokat, módszertant – de nagyfokú alázatot is lehetett tanulni. Mindezt a későbbi doktori tanulmányaim idején már Szegedy-Maszák Mihály mellett gyarapíthattam, tökéletesíthettem. Ez nagyjából arról szól, hogy az irodalmat nem önmagában szemléljük csak, hanem a társadalmi, szociológiai térbe beágyazva, ha tetszik a teljes folyamatot magát szemléljük, amikor egy mű, egy szöveg születik, s egyaránt tekintettel vagyunk annak „termelésére”, elosztására, az író társadalmi szerepére, lehetőségeire, ugyanakkor a befogadás, a siker vagy a kudarc eredőire, a „fogyasztásra”, a közönség szempontjaira, közösségi elvárásaira, mely sokszor hasonló erővel bír, mint a jól ismert hatalmi cenzúra. Én magam is az irodalmi hermeneutika híveként, a posztstrukturalista elméletek oktatójaként hajlottam sokáig arra, hogy az irodalmat valóban csak a „mű” szerint értékeljük, elemezzük, s zárójelezzünk minden mást, magát a szerzőt is persze, s nézzük meg az olvasóra, a befogadóra tett hatását egyes szövegeknek, azok időtállóságát, hiszen volt itt egy nagyon terhes 40-50 esztendő, a második világháborút követően, amikor eleve túlideologizált lett mindenféle irodalom. Ha egy kicsit kritikusan önmagunkba tekintünk, akkor azt kell mondanunk, hogy a kisebbségi irodalom is ilyen volt, mert egész egyszerűen más funkciói (s feladatelvei) is voltak az alapvető esztétikain kívül. Nem volt érdekképviseletünk, nem volt megfelelő politikai háttér, tehát az irodalomnak kellett felvállalni s kimondani sokáig, szükségszerűen 1989-ig, olyan szerepeket, olyan dolgokat s társadalmi funkciókat, melyeket talán természetes közegben nem kellett volna. Ezek a feladatelvek nagyon terhesek voltak, és a kilencvenes évek végére mindenki megpróbált ezektől tudatosan szabadulni. Magától az erdélyi jelzőtől is olykor, mert azt skatulyának érezték. Mindenki azt mondta, hogy az irodalom az alanyról és állítmányról kell, hogy szóljon újfent, és nem különböző jelzőkről, származásról, ideológiákról, sőt, nem is népről és nemzetről, vagy burkolt közügyekről. Érthető volt mindez, az előző évtizedek fényében. Az utóbbi években sok minden változott, ha tetszik, normalizálódott a helyzet, s sokan rájöttek arra, hogy egyik steril megközelítés sem jó. Nem jó az sem, amikor például József Attila, vagy Ady, vagy Petőfi kapcsán már nem is verseikről beszélünk, hanem csak életvitelükről, haláluk rejtélyeiről, stb. stb. Ahogyan nem helyes az sem, ha irodalom ürügyén nem Sütő András zseniális drámáiról vagy egyéb szövegeiről beszélünk, hanem ilyen-olyan politikai szerepvállalásáról, egyéni gyarlóságokról és esendőségekről, vagy arról, hogy mi történt vele 1990 márciusában Marosvásárhelyen. A sor hosszasan folytatható, az erdélyi Szilágyi Domokostól a Nobel-díjas szerzőkig, a zseniális Knut Hamsunig például, akiknek irodalmi teljesítményét, s nem bizonyos ideológiai nézeteit vagy életvitelét kell értékelnünk. Mindez fontos, de nem elsődleges az irodalomtörténet felől. Ahogyan az sem mindig járható út, ha viszont teljesen elszakítjuk a művet a helytől és időtől, amely végső soron létrehozta, megihlette azt. Vissza kell vezetni a mindenkori befogadót az olvasás élményéhez, de anélkül, hogy elvinnénk az életművet a bulvár, vagy más divatos érdeklődés irányába. Nagyon fontos persze, hogy megkülönböztessük az egyéni befogadást és a professzionális értékelést, illetve az egyes nyelvek/nemzetek/régiók szépirodalmi termését és annak vitáktól, szekértáboroktól tarkított irodalmi életét. Az olvasás mindig személyes, ha tetszik magányos aktus, az olvasónak nem kell ún. háttér-információknak a tudatában lennie, a professzionális értekezőnek (mint amilyen a kritikus és az irodalomtörténész) ez viszont alapvető kötelessége. Ugyanakkor jó, ha tisztában vagyunk vele, hiszen nem ördögtől való, hogy ahogyan az élet egyéb területein, úgy az irodalmi életben is viták, olykor ádáz csatározások folynak a képletes vagy valós elsőségért, a centrális pozícióért, s el kell fogadnunk, hogy egyes csoportosulások merőben más és más irodalomszemléletet és értékrendet képviselnek. Ez adja az irodalmi élet természetes vitalitását, s ez kihat a díjak körüli vitákra is mindig… Visszatérve az irodalomszociológiához: ez egy köztes terep, amelyik elsődlegesen azért a szövegekre és az életművekre fókuszál, de nagyon fontosnak ítéli az irodalomtörténeti kontextust is, a társadalmi hétteret, amiben az a szöveg született vagy később hatott, hatni tudott. Egészen biztos például, hogy ahhoz, hogy legyenek holnaposok, s legyen A Holnap antológia a maga zseniális verseivel, kellett egy Nagyvárad is bő 110 esztendővel ezelőtt. Sőt kijelenthető talán az is: legalább olyan mértékben kellett maga a város (a maga újra fogékony nyitottságával) mint az a költőóriás, akinek mindössze 42 földi esztendő adatott, s akinek polemikus életvitele (látszólagos sikerei, kudarcai, harcai és útkeresései) ellenére költői életműve megismételhetetlen és kikezdhetetlen, s akinek a halála centenáriumát ünnepeljük éppen. Az irodalomszociológia ezeket mind-mind figyelembe veszi, egyszerre próbál a képletes egészre figyelni, de úgy, hogy közben nem feledkezik meg az árnyalatokról, a részletekről, s természetesen a mű primátusáról sem.

 

Ciucur Losonczi Antonius