A Négy Nagy (Big Fours) plusz kettő a metálfesztiválon

A Négy Nagy (Big Fours) plusz kettő a metálfesztiválon
Nagyszabású metálfesztivál helyszíne volt június 25-27-e között a bukaresti Romexpo kiállítási csarnok parkolója. A hivatalosan Tuborg Green Fest presented by Sonisphere Festival elnevezésű esemény főzenekarai az Accept, a Metallica és a Rammstein voltak.

A rend és a teljesség kedvéért felsorolom a bukaresti fesztivál június 25-i fellépőit – Orphaned Land, Paradise Lost, Volbeat, Manowar és Accept - , ugyanis azon a napon még Erdélyt szeltem át Bukarest felé, így nem tudok beszámolni a pénteki nap történéseiről. Amúgy a felsorolt csapatokért nem vállaltam volna egy ekkora utazást, a másnapi fellépők kedvéért már annál inkább. Szombaton ugyanis a bukaresti Romexpo parkolója metaltörténeti esemény helyszíne volt: fennállásuk óta először ennek a fesztiválnak a keretében lépett fel ugyanazon a színpadon, ugyanazon a napon a Négy Nagy (Big Four) metálbanda: az Anthrax, a Megadeth, a Slayer és a Metallica. Délután negyed négykor a hazai Vita de vie foglalta el a játékteret, és, ahogy metálszakértő barátom mondta, „tisztességesen helytálltak”. A közönség pozitívan fogadta a muzsikájukat, de persze már mindenki a Joey Belladonnaval fellépő Anthraxet várta. A Caught in a Moshhal berobbanó zenekar igazi nosztalgiabulit produkált, a 80-as években kiadott sikerlemezeikről való dalaikat játszották, kivételt képezett az Indians című számukba közbeékelt Black Sabbath klasszikus, a Heaven and Hell megidézése. Szép gesztus volt ez a nemrégiben elhúnyt Ronnie James Dio énekes emléke előtt. Belladonna energikusan, nagy keddvel énekelte az Anthrax dalokat, és még a híres indián tollkoszorút is a fejére öltötte. Az egyetlen hiányérzetem ezzel a koncerttel kapcsolatban az volt – amire egyébként számítani lehetett -, hogy a John Bush énekes nevével fémjelzett korszakból egyetlen szám sem csendült fel. Valószinűleg Bellandonna amúgy sem tudta volna elénekelni ezeket a dalokat…
 
Csalódások
 
A Megadeth egykor a legnagyobb kedvencem volt, ennek megfelelően hatalmas várakozással tekintettem Dave Mustaine-ék színpadra lépése elé. De sajnos csalódnom kellett. A négyes szinte hibátlanul játszotta ugyan a rendkívüli technikai igényességű számokat, viszont Dave Mustaine hangja egyszerűen nem hallatszott. Még szerencse, hogy a Holy Wars, az In My Darkest Hour vagy a Symphony of Destruction akkora metalslágerek, hogy a közönség jórésze üvöltötte a szövegeket, ezzel segítve ki a hangilag gyengélkedő Mustainet. A Slayert talán a korábbi zenekaroknál is nagyobb lelkesedéssel vártam, hisz róluk is az hírlett, hogy képtelenek rossz koncertet adni. Ennek ellenére meglehetősen egysíkú egy-másfél órát kaptunk tőlük. Még az abszolut pusztító War Ensemble és Raining Blood dalok sem ütöttek akkorát, amekkorát kellett volna. Ezek után már komolyan kezdtem hinni azt, hogy a Metallica is egy rutinkoncertet fog adni, de először a nap folyamán végre kellemesen kellett csalódnom.
 
Még mindig királyok
 
Sokan mondják, hogy a Metallica már nem a régi, és ha az elmúlt közel két évtizedben kiadott albumaikat tekintjük, akkor ebben van is némi igazság, viszont a bukaresti koncerten ugyanolyan jól szólt a Fuel, vagy az utolsó Metallica album számai (The End of The Line, All Nightmare Long, Cyanide), mint a régi klasszikusok. Ezek a zenészek még mindig olyan energiával nyomnak le egy több mint két órás koncertet, hogy kétség nem férhet hozzá: méltán tettek szert világhírnévre. A banda egy-két speciális elemet is bevetett a bukaresti közönség számára. Kirk Hammett gitáros több számot is egy Dracula felirartú gitáron pengetett végig, James Hetfield frontember pedig egy adott pillanatban két pengetőt illesztett a szájába, ezzel idézve fel a vérszívó román fejedelem alakját. James Hetfield egyébként nagyon elemében volt, látszott rajta, hogy jól érzi magát a színpadon, és a koncert során is csak egyszer mondott Budapestet Bukarest helyett, de ezt még a legvérmesebb román rajongók sem vethették a szemére, mert kirobbanó formában énekelt, gitározott, frontemberkedett. Lars Ulrich dobos ugyan már nem a régi, viszont a ritmusszekciót nagyon is megerősíti Robert Trujillo basszusgitáros, akinek káprázatos hangszerkezelése mellett félig guggoló színpadi mozgása is  ámulatba ejthette a közönséget. Természetesen elhangzottak a minden időben, minden körülmények között ható Metallica slágerek, a Nothing Else Matters, az One, az Enter Sandman, vagy a Big Fournak dedikált Sad But True, de olyan, csak az igazi rajongók által ismert dalokkal is megleptek minket, mint az Undisposable Heroes, a Fight Fire With Fire, vagy a ráadásban eljátszott ősklasszikus, a Hit The Lights!! A kétórás alapprogram lezárultával a Romexpo parkolójának tömege egyként üvöltötte: We want more!, We want more! (Többet akarunk!), és a banda teljesítette is a kívánságunkat, még egy Queen feldolgozást is elővezettek (Stone Cold Crazy), a legutolsó ráadásszámot pedig eképpen vezette fel James Hetfield: „az egyik legkedvesebb koncertzáró dalunk következik. Azért szeretjük ezt a nótát utoljára eljátszani, mert ezt szokta a leghangosabban énekelni a közönség” – és belecsaptak a Seek and Destroyba, hatalamas ovációt váltva ki a mintegy negyvenezer egybegyűlt rockerből, akik egy emberként üvöltötték a refrént: Searchiiiiiiiing…. Seek and Destrooooooy!
 
Vasárnap
 
A fesztivál vasárnapi programjának felhozatalából az Alice in Chains jelentette a legnagyobb vonzerőt számomra, így a nap nyitóegyüttesének, a  Luna Amaranak a koncertje alatt még valahol Bukarest utcáin kóvályogtam, és csak az angol Anathema fellépésére értem oda a Romexpohoz. Az együttes merengő, lassú, talán túlságosan is lagyamatag zenéje kevéssé illett a fesztivál kínálatába, dehát tudvalevő, hogy az eredeti meghívott Mastodon helyett léptek fel, márpedig a két zenekar nem ugyanaz a kategória… Az őket követő Stone Sour energikus koncertet nyújtott, ami nem is meglepő, hisz a nem kevésbé brutális Slipknot együttes énekese – Corey Taylor, és gitárosa – Jim Root terrorizálják az emberek dobhártyáját ebben a zenekarban. Utánuk lépett fel a nagy kedvenc Alice in Chains, mely zenekar felelőssé tehető abban, hogy a Nirvanaval, a Soundgardennel és a Pearl Jammel egyetemben a kilencvenes évek elején elterjesztette a világon a grunge őrületet. Sajnos a Nirvanaval rokonítja az Alice in Chainst az is, hogy eredeti énekesük, Layne Staley  már nincs az élők sorában. Tavaly viszont egy fantasztikus énekessel, William DuVallal tértek vissza, aki a bukaresti koncerten szenzációsan adta elő az együttes klasszikus számait. A Rammstein fanatikusok között elvesző Alice In Chains rajongók – köztük én is – együtt énekeltük a  Them Bones, Dam That River, Rain When I Die stb. című számokat. A nagyon is rövid, alig másfél órás koncert a kihagyhatatlan Would? és a Rooster opuszokkal zárult. És hogy elégedettségem teljes legyen, még egy Jerry Cantrell gitáros szignálta pengetőre is sikerült szert tennem. A kiadós tombolás, meg a kedvenc zenekarunk megtekintése után barátommal a következő tanakodásba bonyolódtunk: Ő: „meddig maradunk?” Én: „üljünk egy fél órát, hogy tudjak majd valamit írni róluk.” Ő: „Jó, és még a meccsre is hazaérünk.” (Argentína-Mexikó) Szóval nem szándékoztunk túl sok időt vesztegetni a Rammsteinra…
 
Tűz, jöjj velem!
 
Az Alice in Chains levonultával a fesztivál folyamán először történt meg az átszerelések során az, hogy az egész színpadot fekete lepellel takarták el, hogy az avatatlan szemek ne lássák azt, milyen technológiát szerel fel a soron következő stáb, esetünkben a Rammsteiné. Amikor nagyjából besötétedett, érezhetően sűrűsödött a tömeg és a levegő, és megszólalt a fesztivál utolsó koncertjét felvezető zene. Lehullt a fekete lepel, és helyette egy hatalmas német zászló tárult az emberek szeme elé. Majd ez is lehullott és a német hatosfogat megkezdte két órás zenei- és látványhadjáratát. Erre a brigádra éppen az ellenkezője igaz annak, amit a Metallicaról írtam. A Rammstein karrierjének abszolut csúcspontján van, és ez a magabiztos koncertjükről olyan erősen sütött, mint az a rengeteg pirotechnika, amit showműsorukhoz felhasználtak. A Rammstein koncert maga volt egy zenei aláfestéssel megspékelt cirkuszi mutatvány, melynek főszereplője a tűz volt. Egyes daloknál a színpad tetejéről és az aljáról egyszerre lövellt tűz a játéktérre, mintegy lángok közé fogva a zenészeket, Till Lindemann énekes az egyik szám végén egy puskával lőtt a közönség felé, erre a színpad és a közönség mögül tüzijáték világította be az eget, de az se volt semmi, amikor a zenészek fejére egy tölcsérben végződő maszkot szereltek, és miközben muzsikáltak, a szájukkal méteres lángcsóvákat fújtak maguk elé. A Benzin című számnál Lindemann egy lángszóró szekrényt tolt a színpadra, természetesen működésbe is hozta a ketyerét. Akkora volt a pirpotechnikai őrület, hogy a lángok hőjét még én is éreztem, pedig legalább harminc méterre álltam a színpadtól.
Dávid vs. Góliát
 
Szimpatikus volt a zenekarban az, hogy mintha irónikusan viszonyult volna magához. Ez az érzés a műsor közepe táján kelt bennem, amikor Till Lindemann épp nagy átéléssel, térdre ereszkedve énekelte az egyik dalt, miközben Christian Lorenz billentyűs leszállt szerkója mellől, odament az énekeshez, fenékbe billentette őt, aki ettől látványosan földre esett. Már eleve vicces volt, hogy a nyulgerinc Lorenz földre vitte a melák énekest, de az ezt követő rettenetes bosszú sem volt mentes a humortól. Lindemann, mint egy pelyhet, vállára kapta Lorenzet, a színpadra már odakészített kádba lökte, majd egy nagy fémedényt vett  kezébe és a színpad meghatározott pontjára állt. És a talaj mintegy tíz méteres magasságig emelkedett vele, ahonnan a kádba öntötte a fémtartály tartalmát, természetesen szikrákat és tűznyelvek buggyantak ki belőle. Lindemann a nyaka előtt végighúzott kezével jelezte, hogy Lorenznek annyi, majd ismét megindult alatta a föld, és ő elkezdett ereszkedni. A hókuszpókusz során folyamatoasan szólt a zene, ami abban a pillanatban ért véget, amikor Lindemann ismét földre ért. A hirtelen beálló síri csendben egyszer csak felbukkant egy kéz, majd egy másik, és a billentyűs, akin már egy csillogó ruha volt, lassan kimászott a kádból, és e tűzfürdő után bohócokra jellemző töredezett, suta mozdulatokkal visszabotorkált hangszeréhez.
 
Német hangulat
 
A Rammstein nemcsak nemzetiségében és nyelvében német, hanem precizitásában is. Ezen a koncerten nem láttunk a metálzenekarokra jellemző fel-alá rohangálásokat, kaotikus fejrázásokat. A Rammsteinnál nemcsak a pirotechnika, a világítás, hanem a muzsikusok is a show részei. Mindenkinek előre meghatározott helye volt, és előre meghatározott koreográfia szerint mozogtak, ezzel is mintegy alátámasztva a zenéjükből áradó katonás ritmust. Ezalól a szabály alól csak az énekes vonhatta ki némiképp magát, hisz főként neki kellett kezelnie a már említett pirotechnikai eszközöket. Még a nagyon statikus szerepre predesztinált billentyűs számára is kitalálták a látványelemet, Lorenz ugyanis a kádas kalandja után  egy futószalagon masírozva billentyűzte végig a koncertet. Búcsúzás előtt Lorenz egy felfújható gumicsónakba szállt, és a közönség kézről kézre adva „csónakáztatta” végig őt a nézőtéren. A végső búcsúzás is hatásosan németesre sikeredett: mind a hatan sorba álltak, letérdeltek, és egyszerre meghajoltak, Lindemann pedig a maga mély hangján szólt a közönséghez: “Multumesc frumos. Rammstein va iubeste”. A fantasztikus látványműsornak tökéletes kiegészítő elemei voltak a közönség által teli torokból üvöltött Du Hast, Benzin, Ich Will, Rammlied, vagy az Ich Tu Dich Weh című nóták, melyek természetesen pengeéles tisztasággal és nadrágrezegtető hangerővel szólaltak meg. Ezután az ez este után, ha koncertről van szó, akkor: Rammstein, Rammstein über alles!
 
Pap István