„A nemzetpolitikai fordulat éve”

„A nemzetpolitikai fordulat éve”
Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke adott exkluzív interjút az Erdély Onlinenak.

– Melyek voltak 2010 legsikeresebb és legsikertelenebb momentumai?

– Az egyik szemem sír, a másik nevet. Két évtizedes szolgálat után, idén vonultam vissza gyakorlatilag teljes egészében a püspökségtől. Nem volt könnyű dolog a püspöki szolgálat fejezetét lezárni. A másik szemem azért nevet, mert nem a senkiföldjére kerültem az egyházi szolgálat határáról, hanem európai parlamenti alelnökké választottak, és ezáltal egy hasonlóan nagy horderejű szolgálati pászmába léptem, ami emberileg ellensúlyozta az egyházi szolgálat hátrahagyása nyomán támadt  űrt.  Ez volt a két meghatározó személyes esemény a 2010-ben. Politikai szempontból a nemzetpolitikai fordulat évének nevezném 2010-et. 1989-ben elkezdődött a rendszerváltozás, de a kommunista diktatúra bukásával még nem érkeztünk el a Kánaánba, hanem elkezdődött a rendszerváltozásnak egy hosszan tartó folyamata, tele meghátrálással, visszarendeződéssel, de úgy érzem, hogy a 2010-es esztendő hozta meg az áttörést a rendszerváltás folyamatának felemás első korszakát követően. A különbség talán annyi a kettő között: míg az első esztendő inkább a politikai-ideológiai rendszerváltozás kezdetének tekinthető, addig 2010 a nemzetpolitikában jelentett egy hasonló rendszerváltozást. Elsősorban az áprilisi magyarországi választásokra gondolok: akkor nemcsak a posztkommunizmusnak vetett véget a nemzeti erők átütő sikere, hanem a nemzetpolitikában is gyökeres változást hozott, ami  a nemzeti összetartozásról szóló törvény, és a magyar állampolgárságról szóló törtvény országgyűlési elfogadásában ölt testet, és egy nemzeti együttműködési rendszernek a meghírdetésével folytatódik, amelynek a határon túli magyarok is részesei. A határok feletti nemzetegyesítés politikájának a győzelmeként értékelhető a 2010-es nemzetpolitikai fordulat. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) stratégiai partnere lett az új magyar kormánynak, más megközelítésben pedig a Fidesz-KDNP szövetségnek, és e minőségében az EMNT tovább folytathatja azt, amit 2009-ben az RMDSZ-szel való összefogás, és általában az erdélyi magyar összefogás szintjén megkísérelt, hogy integrálja az erdélyi magyar politikát és közéletet.

– Az Európai Parlament alelnöki tisztségétől azt várta-e, mit amit kapott?, – kérdeztük Tőkés Lászlótól.

– Rosszabbra számítottam, mert nagyon rosszul kezdődött európai parlamenti képviselőségem. Első alkalommal az RMDSZ jelöltjei ellenében pályáztam meg a képviselőséget, tehát inkább a szembenállás, mint az összefogás volt a meghatározó. Aztán amikor bejutottam az EP-be, kitaszítottak az Európai Néppártból, román oldalról kompromittálni próbáltak mint párton kívüli szélsőséges magyar politikust. Majd véget ért a csonka ciklus, és akkor már sikerült az erdélyi magyar összefogás jegyében az RMDSZ-szel együtt jelölteket állítani egy EMNT–RMDSZ megállapodás értelmében. Ez teljesedett ki akkor, amikor megválasztottak a magyar néppárti delegáció tiszteletbeli elnökének, majd az Európai Parlament egyik alelnökének, tehát várakozáson felül jól alakult a helyzet. Figyelembe véve a lehetőségeket, a korlátokat, a szűkre szabott politikai mozgásteret, amit az EP a magunkfajta kisebbségeknek jelent, ahhoz képest eredményes, és felfelé ívelő képviselői pályát mondhatok magaménak.

Értelmes együttműködés

– Különféle román politikusok a közelmúltban is az ön ügyészség elé citálását követelték az autonómiával kapcsolatos kijelentései kapcsán. Hogyan próbál meg ezek ellen védekezni?

– Nem lehet megszokni ezeket a támadásokat. Mindig mondják, hogy tegyem túl magam rajtuk, de hogyha Temesvár szelleméből és hitvalló eszményeimből  indulok ki, akkor nagy csalódást jelent nekem, hogy ahelyett, hogy a barátot látnák bennem, ellenségkép gyártására használnak fel. Márpedig megyőződésem, hogy komoly szolgálatot tehetnék a román–magyar megbékélés és együttműködés érdekében, azonban ezt nem látják azok, akiknek továbbra is érdekük a megosztó politika. Itt gondolok elsősorban a lappangó posztkommunista erőkre, a titkosszolgálat és a volt nomenklatúra képviselőire, és ilyen szempontból sajnos nem csak a szociáldemokrata pártot és a román nacionalista pártokat emlegethetjük, mert ezek az erők valamennyi romániai pártba beszüremkedtek, és látjuk, hogy húsz év után nem csak a magyarok, hanem Románia is emiatt szenved, mert nem tud kievickélni a kommunizmus utáni mély nyomor és politikai zűrzavar állapotából. Én változatlanul azt tekintem célomnak, hogy ha fáj is mindez a támadás, túltegyem magam ezeken, és értelmes együttműködésre törekedjünk az egységesülő Európában. Ennek vannak kedvező előjelei: gondoljunk a tusnádfürdői együttes fellépésre, ahol a román államelnök, a magyar miniszterelnök, és jómagam is ott voltunk együtt, vagy említhetem a tavalyi államelnöki kitüntetést. A brüssszeli román delegációnak is nem egy tagjával nagyon jó kapcsolatot ápolok, és sikerült például olyan ügyekben összefogni, mint a ciánkérdés. Gyakran odaállunk közös ügyeink mellé, most például a moldvai csatlakozás, vagy az ukrajnai románok és magyarok érdekeinek a védelme, a kommunizmussal való szembenézés, a korrupcióellenesség, és Románia európai felzárkózása mind olyan kérdések, amelyekben talál a szó olyan képviselőkkel, mint Cristian Preda, Monica Macovei vagy Renate Weber, hogy csak néhányat említsek a román képviselők közül.

Erdélyi összefogás

– Mennyire tartja megfelelőnek a jelenlegi romániai és európai konjunktúrát az erdélyi autonómia megvalósításához?

– Nagyon érdekes fejlemény, hogy Szerbiában létrejöttek a nemzeti tanácsok, köztük a román nemzeti tanács is. Szerbia, amely még távol van attól, hogy tagja legyen az Európai Uniónak, megelőzte Romániát, még  ha fogyatékos is a szerbiai kulturális és személyes autonómiára vonatkozó jogi rendelkezés.
Ha Koszovó függetlenségére gondolunk, ami más síkon szintén a nemzeti önrendelkezésnek egy kivilágló példája, vagy a moldáviai gagauz autonómiára gondolunk, akkor nem is kell elmennünk Dél-Tirolba vagy Finnországba, hanem Romániának a saját nemzeti szomszédsági környezete kínálja a példát, és furcsamód Románia teszi a süketet. Például 250 ezer Timok völgyi vlah románról olyan nagyvonalúan feledkezik meg, mint ahogy szeretné, hogy mi megfeledkezzünk az ugyanilyen számban élő csángó magyarokról. Románia nem kerülheti el a múltjával való szembenézést, gondolok itt Trianonra. Igenis Trianonról hideg fejjel, de érző szívvel beszélni kell, el kell ismerni Trianon sebeit. El kell ismerni, hogy van kisebbségi kollektív önrendelkezés, másképp Románia nem is kapta volna meg Erdélyt. Ők arra hivatkoznak, hogy 1918. december 1-jén így döntött a románság. Hát ha az akkor 55 százalékot kitevő románságnak van döntési joga a sorsát illetően, akkor természetesen a másik 45 százaléknak is volt döntési joga, de őket nem kérdezték meg. És ez az elv ma is érvényes: nekünk közösségi módon döntési jogunk van a saját sorsunkat illetően. Ezt az elvet nem elismerni Európában, vagy a modern világban, ez politikai vakság és rosszhiszemű elfogultság. Oda kell kényszeríteni Romániát a tárgyalóasztalhoz. Európában egyetlen gond van, mégpedig az, hogy az ilyenfajta közigazgatási, államszervezési, vagy éppen a kisebbségi kérdéseket az EU szigorúan a tagországok belügyeinek az illetékességi körébe sorolja, ezért olyan nehéz áttörést elérni. De Európa nem fogja ellenezni, hogy ezt a fajta rendezést életbe léptessük. Hiszek a politikai fejlődésben, itt inkább a magyar fél megalkuvásától félek, mint a román fél ellenállásától, ezért nagyon fontos az erdélyi összefogás, a magyar–magyar integráció, hogy egy európai integráció keretében tudjuk segíteni a felvidéki, a délvidéki, az erdélyi magyarokat, és így egyesült erővel valóban egy nemzeti önrendelkezés alakuljon ki megfelelő szinteken, megfelelő formákban, Magyarországnak ki kell vívnia gazdasági önrendelkezést, mi kivívjuk a területi vagy a kulturális önrendelkezést, és így az autonómiák és a nemzet önrendelkezése együttesen egy modern európai nemzeti lét távlatait vetíti előre.

Nem öncél a pártegység

– Milyen szándékkal hozzák létre az Erdélyi Magyar Néppártot, illetve hogyan látja ennek integrálódását a magyar közössségbe? Nem fenyeget az a veszély, hogy megosztja a magyarságot az új párt, s így elveszítheti parlamenti képviseletét?

– Ez mindig attól függ, hogy milyen megközelítésből nézzük a dolgokat. Hogy egy praktikus metaforával éljek, ha van a gépkocsiállományunkban két gépkocsi, és az egyik már lerobbant, a másik pedig ugyan új, de nagyon gyenge teljesítményű, és nem alkalmas a román politikai terepen való közlekedésre, akkor egy olyan járműre van szükség, amely minden igénynek megfelel: jó a befogadóképessége, jó a technikai felszereltsége, bírja a romániai nehéz politikai terepet, és célba tudunk érni vele. Mi amikor rájöttünk, hogy megítélésünk szerint sem az RMDSZ sem az MPP nem tudja betölteni azt a hivatását, akkor úgy gondoltuk, hogy nekünk egy új politikai instrumentumra, új pártra van szükségünk. Nem öncél a párt. És a pártegység nem öncél. A nemzeti egység a cél, és a pártegységnek csak a nemzeti egység szolgálatában van létjogosultsága. Ha már ezek a pártok képtelenek a magyarságot összefogni, sőt, a Felvidék vagy a Délvidék sorsára juthatunk, ahol a magyarok a nagy tömegben átszavaznak. Még Erdélyben állunk a legjobban, itt még nem veszítettük el az etnikai, politikai érdekképviselet szavazói és eszmei bázisát. Az világos számomra, hogy az RMDSZ 450 ezer szavazatot tud összegyűjteni, hogyha minden erejét megfeszíti, és az is nyilvánvaló számomra, hogy még annyit se nyerne el, ha lenne más kínálat, hiszen az MPP rögtön rést ütött az RMDSZ szavazóbázisán. Az én bejutásom az EP-be, mikor egyedül indultam, szintén bizonyította, hogyha van politikai opcióra lehetőség, akkor az erdélyi magyarság nem egy egynemű pártegységben képzeli el a jövőjét. Mi szeretnénk gyűjtőpártként megjeleníteni a magyarság legfőbb célkitűzéseit. A magyarság vegye kezébe a sorsát, és ő határozzon a saját magát illető dolgokról. Ez aztán autonómiákban jelenül meg, és a magyar integráció rendszerén belül helyezkedik el, ezt a távlatot látjuk magunk előtt, és ennek érdekében indítványoztuk az Erdélyi  Magyar Néppártnak a létrejöttét, rákényszerültünk, úgy éreztük, hogy valóban hiányzik az a jármű, ami célba fog vinni. Nem valakik ellen, hanem valaminek a kiegészítéseként szerveződik, és buták volnánk, hogyha nem az összefogásra készülnénk, hiszen nyilvánvaló, hogy elveszíthetjük országos szintű képviseletünket, hogyha nem fogunk össze. De már az is félő, hogy így is elveszítjük. Nekünk az a véleményünk, hogy már most veszélyben forog a képviselet, ha nem teszünk valamit. Most legyünk azon, hogy olyan összefogást tudjunk megvalósítani, amely biztosítja számunkra a képviseletet, sőt távlatilag érjük el azt, amit már Horvátországban megvalósítottak, ahol az öt százalékos küszöb is megszűnik, és a kisebbségek számarányuknak megfelelő arányban jutnak be a parlamentbe.

Markótlanítás és szásztalanítás

– Lát-e valós esélyt arra, hogy akár az RMDSZ-szel, akár az MPP-vel sikerüljön konszenzusos listát megvalósítani?

– Azt gondolom, hogy az RMDSZ-t markótlanítani, az MPP-t szásztalanítani kell, és akkor ezek a szervezetek és pártok is képesek az újjászületésre. Mi azt reméltük, hogy nem is lesz szükség egy harmadik erdélyi pártra. Már az MPP létrehozatala sem öncél volt. Kezdetben azt hittük, hogy az RMDSZ megújítható, utána azt hittük, hogy az MPP betöltheti a szerepét. Mikor ráébredtünk arra, hogy ez nem fog megtörténni, akkor szántuk el magunkat erre a lépésre. Ehhez szövetségeseket is szereztünk. Lehet tévedni is, de senki nem vitathatja el annak a szükségességét, vagy jogosságát, hogy egy politikai instrumentumot létrehozzunk egy adott politikának a megvalósítása céljából.

Felemás helyzet

– Hogyan látja a Királyhágómelléki Református Egyházkerület helyzetét az egyházi átvilágítás tükrében?

– 2007-től errefelé nagy megrőkönyödéssel döbbentünk rá, hogy távol állunk még attól, hogy az egyház megtisztult volna a kommunista titkosszolgálati múltjától. Dokumentumok vaskos tömege bizonyította, hogy még mindig, miként az egész romániai társadalmat, ezen belül a magyar kistársadalmat, úgy az egyháztársadalmat is, még mindig átszövi a titkosszolgálati múlt. Ekkor kellő tisztánlátással meghirdettük az egyházi átvilágításnak a folytatását, mely az azt megelőző években többször is abbamaradt.
1989-es rendszerváltoztató múltunk, valamint élő hitünk köteleztetéseképpen meghirdettük az átvilágítás és az egyház megtisztításának a programját. Az én püspökségem idején már nem volt idő befejezni az átvilágítást, a körülmények sem engedték, és az ellenállás is akadályozott. Sajnos a legutóbb tartott általános tisztújítások sem oldották meg ezt a kérdést, és most egy felemás helyzet alakult ki. És nemcsak a kirívó esetekre gondolok. Még mindig nagy titkok lappanganak az egyházban. Sajnos egyesek azt hiszik, hogy ez csak a református egyház problémája. Létrejött az együttműködés rendszere az unitárius, az evangélikus és a református egyház között. A katolikusok nem kapcsolódtak be, de ez nem azt jelenti, hogy ők mentesek volnának ettől a múlttól. Nem lehet visszafordítani az átvilágítást, és nem is szabad, mert időzített bombaként ketyeg az egész titkosszolgálati múlt. Az egyház ha nem tisztul meg a múltjától, ha nem lép a bűnbánat és megtérés útjára, akkor nem tudja betölteni hivatását a világban. A kommunizmus idejében ugyanazok a típusú közszereplők, nemzetidegen árulók adták fel és juttatták mai helyzetébe a magyarságot, akik a két világháború idején elárulták a nemzetet. A külső erők önmagukban nem lettek volna képesek elbánni velünk, nyilvánvaló, hogy csak a kollaboránsokkal lehetett ezt a nemzetet tönkretenni. A magyar kollaboránsok nélkül nem lett volna Securitate, és nem lett volna Ceauşescu. Krisztus azért vállalta a kereszthalált, hogy meggyógyítsa és feltámadást hozzon a nemzet életébe, ő a keresztfa helyett a jászolbölcső békéjét kínálja. Itt az ideje, hogy ne keresztfákat ácsoljunk, hanem a jászolbölcsőt álljuk körül, és elfogadjuk a megbékélésnek ezt a krisztusi ajándékát. Ezekkel az érzésekkel jöttem haza a doberdoi hadszíntérről is, és büszke vagyok a váradi 4. honvédezredre: miközben ők életüket áldozták a nemzetért, azok, akik idehaza voltak, értéktelenné tették az ő hazaszeretetüket és áldozatukat, és elárulták a nemzetet. Karácsony és Krisztus váltsága legyen a gyógyítás, a békéltetés és a feltámadásnak az ígérete.

Rais W. István