Halogatás – miért fordul elő, és hogy lehet legyőzni?

Pikó Stefánia

Talán a legszembetűnőbb formája a halogatásnak az egyetemista létben mutatkozik meg, amikor az adott határidőre el kell készülni egy beadandó dolgozattal, erre van két-három hét, viszonylag szabad hétvégék, a diák viszont mégis inkább egy, vagy legfeljebb két nappal előtte áll neki megírni azt. Halogatni azonban bárki tud, nem csak egy egyetemista. Mondhatnánk, hogy ilyenkor a lustaság képez akadályt, de ez a magyarázat sem állja meg egészen a helyét. Tegyük fel, valaki a mosogatást halogatja, de a halogatás módja nem az ágyban fetrengés, hanem az ablakmosás, felmosás, kertészkedés, a porszívó megszerelése, bármi egyéb, csak a halogatott feladathoz ne jussunk el.

Tehát aki halogat, nem feltétlenül lusta. Akkor viszont miért nehezítjük meg a saját dolgunkat? Amikor döntéshozás előtt vagy egy feladat előtt állunk, elsősorban az önkontrollra, önfegyelemre támaszkodunk. Emellett fontos tényező a motiváció, az, hogy akarjuk azt a jutalmat, ami a feladat teljesítéséből következik. A jó motiváció megerősíti az önfegyelmet, de érdemes szemfülesnek lenni, ugyanis minden esetben felbukkanhatnak demotiváló tényezők is, ha pedig hagyjuk ezeket eluralkodni, romba dönthetik terveinket. Ilyen demotiváló tényező lehet a kudarctól való félelem, a szorongás, a negatív viszszajelzésektől való félelem, de az egész függ a feladat jellegétől is (szívesen űzött tevékenység, vagy kellemetlen munka). Sokat számít az is, hogy a siker, a jutalom mennyire van távol időben a feladat végrehajtásától.

Gyakran mondják a pályakezdő fiataloknak, hogy huszonévesen kell megalapozni a jövőt, kiépíteni egy karriert, és hogy a tanulásnak, a sok energiabefektetésnek meglesz a gyümölcse, de ennek az egésznek a súlya 18–20 évesen egyáltalán nem érződik, ezért nem is mindenki veszi komolyan. Igazgató vagy elnök nem egy éjszaka alatt lesz az ember, a karrierépítés első lépései viszont annyira távol állnak a „csúcstól”, hogy az a csúcs egyáltalán nem is tűnik valóságosnak, elérhetőnek, idő tekintetében pedig úgy gondoljuk, hogy még bőven ráérünk.A demotiváló tényezők, a végrehajtás és jutalom közötti időbeli távolság, a feladat milyensége és más egyéni akadályok okozzák tehát azt, hogy létrejön bennünk egy ellentmondás: az elképzeléseink, terveink és a valódi teljesítményünk között.

Készítsünk céltérképet

Ha azon kapjuk magunkat, hogy egy fontos feladatot halogatunk, első lépésként be kell azonosítanunk a halogatás okait, amint ez megvan, elkezdhetünk dolgozni a megoldáson. Ha az a gond, hogy túl nehéznek, komplexnek látjuk a feladatot, akkor kezdjük el részekre bontani. Az egy helyben toporgást sok esetben legyőzhetjük azzal is, hogy minél pontosabban megfogalmazzuk a kitűzött célt, így biztosabbak lehetünk abban, hogy el tudjuk azt érni. Az álmok és a valós célok közötti különbség épp abban rejlik, hogy az álom sokkal homályosabb, többféleképpen értelmezhető, míg egy cél pontosan, konkrétan meghatározott. Például ha valaki elhatározza, hogy le akar fogyni, a legjobb, ha konkrét adatokat ír le. Ha csak annyit mond, hogy le akar fogyni, akkor álmokat kerget, viszont, ha azt mondja, hogy x kg súlyt akar elérni x dátumig, konkrét és megvalósítható célja van.

A célok elérésében sokat segíthet egy céltérkép elkészítése, melyet több pszichoterapeuta is ajánl. A céltérképen nemcsak a fő célkitűzésnek kell szerepelnie, hanem több kisebb lépést is fel kell tüntetni, melyek segítenek a terv teljesítésében. Ezekkel a kisebb célokkal még valóságosabbá, még elérhetőbbé válik az elképzelésünk, az álomból valóságot kreálhatunk. Jó, ha minél pontosabban meghatározzuk ezeket, ha lehetséges, még határidőket is kiszabhatunk magunknak. Gyakran mondjuk, hogy nem akarunk „elkiabálni” dolgokat, de a terapeuták bizony azt is hasznosnak tartják, ha beszélünk ezekről a célokról a körülöttünk lévőknek, a családunknak, a barátainknak. Minél többet beszélünk róla, annál több kedvet kapunk hozzá, emellett az is nagyon jó, ha akad valaki, aki támogatni, biztatni tud, vagy esetleg segíteni tud a tervek kivitelezésében.

Fontos, hogy körülvegyük magunkat olyan tárgyakkal, eseményekkel, amelyek valamilyen formában a fő célkitűzésünkhöz kapcsolódnak. Azt gondolnánk, hogy például az írók egész nap csak az otthoni dolgozószobában, vagy valahol a természetben elmélkednek a világról, amikor ihletük támad, és csak úgy, zsigerből megírnak egy szöveget, majd tovább teázgatnak, de egy alkotási folyamat sokkal összetettebb ennél. Egy írónak mindennap gyakorolnia kell, írnia kell, még ha néha rosszul is, ugyanígy, egy táncosnak, tornásznak, sportolónak mindennap edzenie kell, mindenre „rá kell gyúrni”. A táncos sem csak gyakorlással tölti az időt, ő is olvas, tanul, előadást néz. Az író eljár szimpóziumokra, nemcsak ír, hanem rengeteget olvas, rengeteget beszél az irodalomról. Szóval bármit is szeretnénk elérni, fontos, hogy a lehető legtöbb hétköznapi tevékenységünknek legyen valamilyen köze ehhez, de ha ez nem megoldható, legalább emlékeztetőket tűzzünk ki, egy fotót, egy idézetet, bármit, ami hozzájárul ahhoz, hogy minden egyes nap eszünkbe jusson, mit is akarunk elérni. A legjobb, ha törekszünk minél tudatosabbak, precízebbek lenni, és gyakoroljuk az önfegyelmet, ezáltal a „jutalom” is édesebb lesz.

Borítókép: illusztráció