A legfontosabb: az orgonának jól kell szólnia

Kovács Tibor a csokalyi református templom orgonájánál
Kovács Tibor a csokalyi református templom orgonájánál
Vegyészmérnökből lett orgonajavító, régi hangszerben talált már sok egyéb mellett még denevértetemet is. Megyénkben Micskén épít most újat, de Kovács Tibor azt is elárulta, mire kell figyelni restauráláskor, vagy hogyan kell karbantartani az orgonákat.

Nemrégiben tartottak családi napot Csokalyon, ahol az ünnepi istentisztelet keretében felavatták a református templom évtizedek után újra megszólalt orgonáját. A javítást Kovács Tibor végezte, aki mindjárt minikoncertet is adott. A templomi esemény után munkája rejtelmeiről kérdeztük.

– Mutatkozzon be röviden olvasóinknak.
– Kovács Tibor vagyok, 1987-ben születtem Nagyváradon. Lényegében élesdi származású vagyok, Kolozsváron végeztem a vegyészeti egyetemet.

– Máris egy kikerülhetetlen kérdés: hogyan lesz a vegyészmérnökből orgonaművész, orgonajavító?
– Úgy kezdődött, hogy 2001-ben kezdtem kántorizálni Mezőtelkiben. Akkor kezdtem a líceumot, tanultam egy kicsi ideje már zongorázni, s mivel akkor éppen nem volt kántor, hát megkértek rá. Megszerettem és ebből adódott: ha már játszom a hangszeren, szerettem volna megismerni a működését. Az egyetemi évek alatt bejártam egy műhelybe dolgozni, ahol “elloptam” a szakmát. 2013-ban nyitottam önálló vállalkozást, saját műhelyt, ami most Gyaluban van, Kolozsvár mellett. Orgonajavítással tehát 2006-óta foglalkozom összességében.

Mérnöki tudás

– Ez a fő állása?
– A szakmámban, mármint a vegyészetben nem is dolgoztam. Ám lényegében mégis, hiszen az orgona szerkezetileg, akár mechanikus, akár pneumatikus, mérnöki tudást feltételez. A különböző festékek kikeverése, a sípok ötvözetének vizsgálata vagy a vegyszerek használata pedig kémiát igényel.

– Hol javított már orgonákat?
– Biharban is dolgoztam már több helyen, de a műhely épp azért lett Gyaluban, mert Kolozsváron és környékén már sokkal több munkám volt.

– Milyen gyakoribb hibákkal szembesül?
– A hibák abból adódnak, hogy az orgonák vagy nem voltak helyesen karban tartva, vagy a háborúk után nem megfelelő anyagokat használtak javításukhoz, illetve nem volt hozzáértés. A világháborúkról beszélünk, melyek alatt rekvirálták a sípokat, illetve sok esetben a homlokzatot, utóbbi a legdrágább része az orgonának. Ón-ólom ötvözetről van szó, nehéz a fajsúlya, tökéletes tölténynek, mert hosszan repül. A pótlásokat viszont galvanizált cinklemezből, bádogból oldották meg, mert nem volt másra pénz, meg lehet anyag sem az egyébként is ínséges időkben. Ráadásul nem is igen volt, aki kitanulta volna a mesterséget, csak egyszerűen felcsapott javítónak és csúnya munkát végzett. Sok esetben jobb lett volna, ha nem is nyúlnak a hangszerhez, inkább hagyták volna olyan állapotban, amilyenben, mert többet rontottak azzal, hogy módosítottak rajta: sípokat vágtak le, a játszóasztalt áthelyezték, billentyűzetet tettek tönkre. Van eset, hogy rövid mély oktávban nem azok a hangok szóltak, melyek megszokottan ott lennének, ám, hogy azok szóljanak, levágott a “mester” a sípokból akár 30 – 40 centit is, áthangolva az egészet. Egy másik nagy hibacsoport, amit különböző “élő szervezetek” okoznak. Ezek a szúbogarak, melyek szétrágják a fa-alkatrészeket, aztán az egerek, melyek minden rágnak, beleértve megfoghatatlan okból még az ón sípokat is. De találtunk már orgonában döglött denevért is, egy sípból lógott ki a szárnya. Nagy ellenség a gomba: a fal felszívja a nedvességet, majd az alkatrész egyszerűen elkezd rothadni. Ezeket kell restaurálni vagy cserélni és sokszor nehéz a döntés, kompromisszumot kell kötni: mentsük meg az alkatrészt, de rosszabbul fog szólni a síp, vagy ne mentsük meg, és jobban fog szólni. Elsődlegesen az eredeti alkatrészt kell megmenteni, de mindent fölülír, hogy az orgonának jól kell szólnia. Ha cserélni kell, akkor azt az eredeti mintájára, méretre és anyaghasználatban is. Például juharfa helyére juhar, fenyőére fenyő kell kerüljön.

“Van valami”

– Új orgonákra van igény?
– Ritkán van ilyen igény. Mondjuk úgy, hogy nincs rá anyagi fedezet és annyi igény sem, hogy mégis előteremtsék rá az anyagiakat – azt hiszem, elég diplomatikusan fogalmaztam. Építek most új orgonát, éppen Micskén, a református templomban lesz egy 8 regiszteres, ami falusi orgonákhoz képest egy kicsit nagyobb. Magyarlapádon (Fehér megye) is fogok dolgozni, ott az egy pályázatos munka, ami úgy indult, hogy “van a templomban valami”. Kiderült, hogy van egy orgonaszekrény az 1750-es évekből, a padlásról meg előkerült egy fúvó és egy szélláda. Mivel egy hangszer egyharmada már meglett, innentől helyreállításáról beszélhetünk, melynek során el kell készíteni a hiányzó alkatrészeket. De ahhoz, hogy tudjam, milyenek legyenek, a néhai mester munkáit kell tanulmányozni: hogyan építette, milyen anyagokat használt, milyen ötvözetűek és hangzásúak a sípok.

– Hogyan kell karbantartani egy orgonát?
– Elsősorban az időjárási viszontagságoktól kell óvni, akkor is, ha a templomban van. A fűtésre nagyon oda kell figyelni, a páratartalomra, hiszen amikor begyűl a gyülekezet, megnő a páratartalom, a sípok elveszthetik azt az intonálást, ami eredetileg a sajátjuk volt. Ezért fontos szellőztetni, de nem csak a megnövekedett, de a lecsökkent páratartalom is veszélyes lehet. Az enyvvel ragasztott részek ilyenkor repednek, de reped a fa is, ha nagyon és hirtelen kiszárad. Szárazság idején “locsolni” kell az orgonát, mindig kell legyen a közvetlen közelében, sőt, legjobb, ha magában az orgonaszekrényben, víz. Egy tálban, egy vederben, bármiben, de nem rajta a fúvón, mert olyat is láttam, hogy öntötték mindig a vizet a tálba, onnan a fúvóra, aztán a víz mennyiségének függvényében változott a nyomás, és panaszkodtak, hogy hangolódik el az orgona. A hangszernek valójában az a legjobb, ha a templom fűtetlen.

Rencz Csaba