A kultúrának rá kell kérdeznie a világra

A kultúrának rá kell kérdeznie a világra
Kelemen Hunor RMDSZ-elnök beszéde a Magyar Kultúra Napján. Elhangzott 2016. január 22-én, az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért Díj gálaünnepségén, Kolozsváron.

Tisztelt díjazottak, hölgyeim és uraim!
Kedves vendégeink!
Több mint negyedszázada ünnepeljük január 22-én a magyar kultúra napját. Kiváló alkalom ez a fennkölt szónoklatra, leltár készítésére, vagy a múlt örökségének újraértelmezésére. De én ma nem ezt teszem, nem egy hagyományos ünnepi szónoklattal készültem mára. Inkább kérdezni fogok, és – természetesen – próbálok választ is adni, bár tudatában vagyok annak, hogy egy-egy kérdésre akár több helyes válasz is adható.
Jó oka van annak, hogy ma a kérdéseket fontosabbnak tartom a sikerek és eredmények említésénél, vagy kulturális örökségünk számbavételénél. Ha nagyon leegyszerűsítve akarom mondani, ez így hangzik: az erdélyi magyarság számára kultúrájának megőrzése és gyarapítása létkérdés.
Pontosan addig a pillanatig lehet erdélyi magyarokról beszélni, ameddig van saját kultúrájuk. Ez adja ugyanis identitásunk alapját. Nélküle nem volnánk azok, akik. Ha el akarnák venni magyarságunkat, elég volna, ha elvennék kultúránkat. Ezt nagyon jól tudták és tudják azok, akik a diktatúra alatt, vagy az azt követő évtizedekben kultúránktól, mindenekelőtt nyelvünktől akartak megfosztani, tették és teszik ezt brutális vagy kifinomult módszerek és eszközök használatával.
Időről időre fel kell tennünk a kérdést: vajon tudjuk-e, hogy egész pontosan mit értünk erdélyi magyar kultúrán? Tudjuk-e azt a természet törvényeihez hasonló egzaktsággal meghatározni?
Bizonyosan nem. A pontos meghatározást tulajdonképpen egy végtelen oldalszámú katalógus adná, amely e kultúra megnyilvánulásait, alkotásait, eseteit tartalmazná. Benne lennének íróink, költőink, festőink, zeneszerzőink, táncaink és ételeink. De benne lennének sajátos szavaink a muroktól a pityókáig, pálinkáink és hokisaink is. Benne lenne tehát mindaz, ami erdélyi és magyar – vagyis egész kultúránk. De még akkor sem biztos, hogy teljes lenne ez a katalógus. Nem lenne teljes, sok vitára adna okot, de valami mégis összekötné az egészet: a magyar nyelv. Mert abban bizonyára mindannyian egyetértünk, hogy kultúránk alapja a közös nyelv.
Szóval, olyan katalógust lehetetlen összeállítani, amely kimerítené azt, hogy mit is értünk erdélyi magyar kultúrán. De talán nem is kell. Hiszen értjük egymást enélkül is. A levegőt is úgy lélegezzük be a legtöbben, hogy nem ismerjük vegyi képletét és nem tudnánk pontosan leírni az összes fizikai jellemzőjét sem.
A magyar nyelv összeköt bennünket, de az erdélyi magyar kultúra sajátos, mert sajátos helyzetben vagyunk mi magunk is. Az évszázadok során többször váltottunk országot és többször mi magunk voltunk az ország. És közel száz esztendeje annak, hogy kisebbségi létre kényszerültünk.
A kisebbségi lét alapvetően védekező lét. Meg kell védenünk azt, amink van, különben feloldódunk, elveszünk. De a védekezésnek nem csak az a formája létezik, hogy magunkra zárjuk az ajtót és nem engedünk be senkit. Aki így védekezik, annak előbb vagy utóbb feltörik az ajtaját.
Másképpen: megengedhetjük-e magunknak, hogy a kisebbségi létre vagy világunk kuszaságára hivatkozva, NE tegyünk fel kérdéseket? Ugyanez a kortárs kultúra kapcsán: megengedhetjük-e azt a luxust, hogy bezárkózzunk hagyományainkba és értékeinkbe? De azt is kérdezhetjük, hogy elegendő-e védekezni, elegendő-e csak megvédenünk azt, amink van? Nem, nem elegendő. Nem zárkózhatunk be hagyományainkba. Mert az túl kevés!
Nem járhatunk így el, mert egy kultúra nem csak azáltal szűnhet meg, hogy kihal az őt hordozó közösség – ahogy az inkákkal vagy majákkal történt. Megszűnhet azáltal is, hogy elfelejt kérdezni. Azaz elfelejt kísérletezni, vagyis minden szentenciát elfogad.

Tisztelt hölgyeim és uraim!
Kedves vendégeink!
Nem a válaszoknak kell megnyugtatónak lenniük, hanem a kérdezésnek is. A kőbe véshető válaszoknál fontosabb, hogy olyasmire is rákérdezzünk, amivel a korábbi nemzedékeknek nem kellett bajlódniuk.
Ismét meg kell fogalmaznunk a legegyszerűbb kérdéseket: Kik vagyunk? Mit akarunk? Milyen jövőt szeretnénk magunknak? És ennek fényében milyen értékeket kell tovább örökítenünk?
Ahhoz, hogy megmaradjon a kérdezés képessége, az erdélyi magyar kultúrának is nyitottnak kell maradnia a külvilágra. Enélkül nem lehetséges az értékteremtés. Enélkül nem lehetséges a fejlődés.
Az elzárkózás mindig is csak a megőrzésnek, a konzerválásnak kedvezett, soha nem az új érték létrehozásának. Bár ma gyakran lehet olyan érzése az embernek – ha világunk folyamatait nézi –, hogy az elzárkózást kellene helyes útnak tekintenie, hogy gondolkodás nélkül el kell fogadnia azt, amit készen kap, hogy nem kell kérdeznie, hogy nem lehetnek dilemmái.
A szellem szabad szárnyalását nem akadályozhatjuk meg. Ha valamely csoda folytán erre képesek is lennénk, akkor sem tehetnénk meg, már csak a saját érdekünkben sem. Mert a bezárkózás csak ideig-óráig segítene a megőrzésben.
Az erdélyi magyar kultúrát mindig a nyitottság jellemezte, nekünk pedig kérdező és nyitott, azaz szabad és lélegző kultúrát kell építenünk, ennek feltételeit kell megteremtenünk. Ha nem így teszünk, akkor abból csak skanzen lesz, abból csak múzeum lesz, ami szükséges, de nem elegendő.
Ezeket a kérdéséket naponta föl kellene tennünk, bár tudom, hogy ez lehetetlen. De azon a napon, amikor a kultúrával foglalkozunk, az ünneplés mellett helye kell hogy legyen a kérdezésnek is. Ezek a kérdések nem a preferenciákról, nem a kirekesztésről, valaminek a másik kárára való előnyben részesítéséről szólnak.
Talán az is az erdélyi magyar kultúra sajátossága, hogy nem a vagy-vagy kérdéseit, hanem az is-is kérdéseit próbálja megfogalmazni. Ezt kell tennünk ma is egy olyan közösség és egy olyan kultúra képviseletében, amely évszázadok óta nem csak tűri, de előnybe is részesíti a sokszínűséget.
Toleránsnak lenni soha nem jelentett gyengeséget, sokkal inkább a bátorság jele volt. Ami egyben azt is jelenti, hogy pontosan ismerjük annak világos és egyértelmű határait. Ott kell tudnia megállni, ahol a nyitottság az intoleranciával találkozik.

Hölgyeim és uraim!
Ezek ma nem csak a magyar kultúra kérdései, ezek érvényes kérdések a kontinens bármely nemzeti kultúrájában.
És hangsúlyozottan így van ez Közép-Kelet Európában, ahol az államok és a nemzeti kultúrák határai nem esnek egybe, ahol a bezárkózás, vagy az állam határain belüli egyetlen nemzeti kultúra megteremtésére tett kísérlet előbb-utóbb konfliktushoz vezet.
Ebben a létező, lappangó feszültségben kell a magyar közösségeknek – az erdélyi, délvidéki, felvidéki, kárpátaljai, Mura-vidéki és magyarországi magyaroknak – kinyilvánítaniuk az egymással szembeni felelősségüket. És nemcsak politikai értelemben, hanem kulturális értelemben is, hiszen egyetemes kultúránknak mindnyájan alakítói, értékteremtői vagyunk.
Ma este is a magyar kultúra egyetemes jellegét ünnepeljük, hiszen díjazott alkotóink tevékenysége az erdélyi magyar kortárs kultúra és vele együtt a teljes magyar kultúrkör hírnevét öregbítik.
Egyed Ákosnak életművéért mondunk ma köszönetet. Onucsán Miklósnak képzőművészeti munkásságáért, Fekete Vincének irodalmi értékalkotásáért, Molnár Leventének pedig az előadóművészetben, színházban és filmben nyújtott alakításaiért jár az elismerés.
Köszönjük értékteremtő munkájukat!



0Hozzászólás

Herzlichen Dank für Ihren Kommentar - dieser wird nach einer Prüfung von uns freigeschaltet. Beachten Sie, dass dies gerade an Wochenenden etwas länger dauern kann. Kommentare von registrierten Usern werden sofort freigeschaltet - hier registrieren!

Még 1000 karakter