A kiszolgáltatottság és megaláztatás napjai

Akik elszakadtak a szülőföldjüktől, ahogy én is néhány évvel ezelőtt, bizonyára szorongó szívvel gondolnak vissza otthon maradt, idősödő szüleikre. Egy telefonhívás az ismert előhívóval összeszorítja a szíveket… És egy nap megtörtént, amitől mindig féltem.

Édesapám kórházba került és ezzel egy rémálom kelt életre. Távol hagyva a múltat és a tereket, hajlamosak vagyunk elfelejteni régi sérelmeket, megaláztatásokat és a sok-sok miértet, de talán nem is felejtünk el mindent, csak bízunk benne, hogy nem történik meg újra, hogy a megváltozott idő az embereket is átformálta – naiv ábránd volt csupán.

Embertelen bánásmód

2010. január 15-én, péntek este mentő ment édesapámért. Családtag nem kísérhette el, ezért édesanyám és nővérem taxival mentek a kórházba. Az ügyeletes orvos nem titkolta magyarellenes érzéseit, édesanyámmal nem volt hajlandó beszélni, mert mint mondta, nem lehet megérteni. Kétségbeesve hívta ekkor édesanyám a nővéremet, azonban az ő nevével nem volt megelégedve az orvos, hogyan is hívhatnak valakit Erzsikének? Kiszolgáltatva és rettegve egy súlyos betegség következményeit, nem is védekeztek, megalázkodva tűrtek tovább. Édesapám nagyon jól beszélt románul és mivel ebbe már nem köthetett bele a segítségére siető orvosa, hát kifejezte azon véleményét, hogy egy románul nem beszélő ember nem is lehet teljes értékű, így elképzelhetetlen számára, hogyan élhettek együtt édesanyámmal éveken keresztül. Néhány perc múlva, előzetes vizsgálatok nélkül közölte azt is, hogy édesapám májcirózisban szenved, műteni már fölösleges, haldoklik…

Eltelt a hétvége vizsgálatok és kezelések nélkül, majd hétfőn, édesanyám szavaival élve, egy nagyon rendes orvoshoz került az apám. „Végre emberszámba vesznek minket – mondta – apádat megtükrözték, tumor van a belekben.” A következő napok újabb és újabb diagnózist hoztak, az állapota romlott, mindenkitől elbúcsúzott. Apám rendes orvosa valóban emberszámba vette a szüleimet, telefonon is mindig elérhető volt, megértette a románul helytelenül beszélő édesanyámat, de ez a megértés és ez a rendesség több száz euróba került… Öt nappal később édesapámat megműtötték első alkalommal, majd három nap múlva újra. A műtőben elveszett a protézise, soha nem került elő, mindenki másnál látta utoljára.

„Vérkereskedelem”

Ekkor újabb rémisztő hír érkezett, vérre van szüksége, de nem kaphat, nincs. A kórházban dolgozók elmondták, hogy a hozzátartozók adományozhatnak vért. Ehhez hétfő reggel a vérközpontban kell jelentkezniük és névre szóló felajánlást tenniük, majd az így kapott tanúsítványokat azonnal bevinni a kezelőorvosnak. Szombat délelőtt volt ekkor, édesanyám tehetetlenül zokogott a telefonba, addig nem bírja ki, majd néhány vastag boríték hatására megoldódott rövid időre a probléma. Hétfőn délelőtt 19 rokon és ismerős vállalkozott donornak és adományozott édesapám nevére vért. A vércsoport nem számít, ő a neki megfelelőt kapja, csak a mennyiség a lényeg. Igazi vérkereskedelem… A vérközpont dolgozóitól megtudtuk, hogy minden vércsoportból nagy mennyiségű vér áll rendelkezésre, már gondot okoz számukra a tárolás, azonban a kórháztól nem érkezik elegendő rendelés. Súlyos esetekben a hozzátartozókat küldik, mivel a névre szóló felajánlások esetében a kórháznak nem kell fizetnie a kért vérmennyiségért.

Hasonló sorsok

Édesapám állapota romlott, ekkor már nem tudott beszélni sem. Látni akartam még egyszer, beszélni vele, elmondani azt, amire eddig nem volt alkalom… Meglátogattam. Az első alkalom a megyei kórház intenzív osztályán.

Az osztály a kórház harmadik emeletén található, de ez valójában négy emeletet jelent. A liftet a hozzátartozók nem használhatják, ezt minden emeleten vastag betűkkel kiírták a felvonók ajtajára. A lépcsőház kopott, koszos és megannyi ember igyekezett a lépcsőkön felfele minden nap: fiatalok és idősek, egészségesek és betegek, épek és testi fogyatékosok, mindannyian felmentünk látogatási időben szeretteinkhez. Az intenzív osztályon délután 3 és 4 óra között van látogatás. A zárt ajtók mögött, a folyosón már fél 3 után gyülekeztek a hozzátartozók, sehol egy szék, egy pad, semmi… A hasonló sors és a hasonló bánat összehozta a várakozókat, ismerősek lettek az arcok és a tekintetek, bár nem beszélgettünk egymással, de sokszor láttuk egymás könnyeit. Három órához közeledve megtelik a szűk folyosó, kicsi, öreg nénike a bejárat előtt többször elájul, megfogják ismerős és ismeretlen kezek… Három órakor az ajtó kinyílik, egy zöld köpenyes férfi listával a kezében vigyáz arra, hogy egy beteghez egyszerre csak egy látogató mehessen, kipipálja az érkezőket. (Remélhetőleg) steril köpennyel mehetnek be a látogatók. Az első alkalom számomra sokk volt, egy szobában 4, némelyikben 6 lekötözött, lélegeztetőgépen lévő ember. Az ágyak oldalain megannyi véres zacskó, csövek lógnak ki belőlük. Néhányan sírnak, vinnyognak, hörögnek a fájdalomtól, beszélni egyik sem tud… És én csak állok a terem közepén, nem ismerős senki, nem látom a jól ismert vonásokat, nem ismerem meg az apámat. Egy nővér jön, őt kérdezem és rámutat a mellettem lévő ágyra…

„Rutinos” látogatók

Nehéz napok következtek, napról-napra nehezebb… Apám a szemünk előtt haldoklott. A rutinos látogatók, akik már hosszú hetek, vagy hónapok óta töltötték itt el a délutáni láthatásokat, már tudták mire kell kihasználni az időt. Megnézték a betegből kilógó csöveket, a zacskókat, az infúziókat… Az ágyneműt… És kérték szeretteik megfordítását. Mi nem voltunk az első napokban ennyire ügyesek, apám orrán keresztül egy csövet vezettek a gyomorba, azon folyt ki a felgyülemlett vér. Egy nap a száján keresztül is folyt minden. Öklendezett, rángatózott, bár nem volt magánál (remélem). Mikor odaértünk már vérben feküdt, kértük a mosdatását és csak később tudtuk meg, hogy a megtelt és ki nem cserélt zacskó volt az oka. Ettől kezdve mi is rutinos látogatóvá váltunk, távozásunk előtt minden zacskót kicseréltettünk, a perfúziót ellenőriztettük, megmosdattuk, megfordítottuk. Ezt az ügyeletes nővérek és takarítók nem kevés juttatás ellenében tették meg, kedvesen és mosolyogva.

Az utolsó órák

A leépülés napról napra látványosabb volt. Egyik nap kérésemre az ügyeletes orvos elmondta, hogy haldoklik, nem tudják megállítani a folyamatot, a belső szervek sorra felmondják a szolgálatot. Édesanyám sír, nem tudja elfogadni, megyünk a „rendes orvoshoz”, aki mosolyogva mondja, hogy sokkal jobban van és 2–3 nap múlva kikerülhet az intenzívről, közben észre sem veszi a zsebébe vándorló eurókat. Másnap apám szíve leállt, de édesanyám adott pillanatban való érkezése visszahozta őt. Ekkor két nővér állt mellette, nézték a gépek kijelzőit, fogták a nyaki eret… Az ügyeletes orvos újra elmondta, hogy nincs remény, bármelyik pillanatban bekövetkezhet… A „rendes orvos” újra derűlátó és némi valuta ellenében megnyugtatta édesanyámat.

Két nap múlva édesapám meghalt, nehezen ment el, sokat szenvedett. Nem tudhatom, hogy megismert-e engem, hallotta-e a szavam, de vele voltam, amíg lehetett.

Eltelt néhány nap, de azóta is hallom a gépek csipogó hangját, a vészjelzéseket, a lélegeztető pumpálását, a halottaikat siratókat. Érzem a halál szagát.

Boér Katalin, Stuttgart