A húsvéti ünnep elhozta a csodát

Vántsa Zoltánné szerint minden családban történnek csodák
Vántsa Zoltánné szerint minden családban történnek csodák - © Fotó: Magánarchívum
Debrecen – A második világháború megannyi magyar katonát, hazafit követelt, közülük a szerencsésebbek viszontláthatták családtagjaikat, ahogyan Simon Péter István is. Mindössze huszadik életévét töltötte be, amikor katonaruhába kellett bújnia, majd Németországban harcolt. A fronton majdnem elföldelték, később tsz-elnök lett belőle. Nem mindennapi életútjáról lánytestvére, Vántsa Zoltánné mesélt a Naplónak.

Simon Péter István 1921-ben született, Németországban harcolt a háború alatt, mindössze huszadik életévét töltötte be, amikor katonaruhába kellett bújnia, és a hazát minden erejével és tudásával szolgálnia. Nem mindennapi életet tudhat maga mögött a 2018-ban, 96 évesen elhunyt veterán.

Lemeszelt gödör

„Szerető családban nevelkedtünk testvéreimmel, már akkor is nagycsaládosoknak számítottunk, hiszen összesen tízen voltunk gyerekek. Csengerben éltünk, szüleink konyhakertészettel foglalkoztak, szépen neveltek minket, mindannyiunkat etetni és iskoláztatni tudtak, ami nagy szó volt a háború ideje alatt. Drága bátyámon kívül is volt fiútestvér a családban, de ők a harcok idején még ifjú leventék voltak, így őket nem hurcolták a csatamezőre, ellentétben Péterünkkel, aki megjárta a hadak útját. Többször sebesült meg, először kevésbé súlyosan, akkor egy időre hátat fordíthatott a háborúnak, viszont akkor sem térhetett haza, mert a felépülése után ismét kiküldték az ütközetek helyszínére. Viszont másodszorra már nem volt szerencsés, a csatában gyomor- és mellkaslövés érte, amely olyan súlyosan megsebesítette, hogy halottnak nyilvánították. Egy lemeszelt gödörbe helyezték el több halottal együtt, de az elföldelés kezdetét megelőzően Péter felnyújtotta egyik kezét, jelezve, hogy él. A szertartás alatt a temetést végző lelkész nem vette ugyan észre bátyám gyönge kapálózását, de a jó Isten megsegített minket, egy csengeri szanitéc felkiáltott: még él a Simon fiú, ne tegyenek rá földet! Azon nyomban kisegítették a sírgödörből, de akkor már élet és halál között volt. Németországban műtötték meg, kilenc helyen történt meg a bélpótlás, felépülése után még az orosz fronton védte a mieinket” – taglalta Vántsa Zoltánné a bátyjával történteket, majd egy újabb fordulatot részletezett, ami bebizonyítja, csodák bizony léteznek.

Simon Péter István | Fotó: Magánarchívum

Elrejtett kockacukor

„Évekig nem kaptunk Péterről semmiféle információt, csak bízni tudtunk abban, hogy életben van, és valaha még magunkhoz fogjuk tudni ölelni. Hetek, hónapok teltek el, és a háború vége felé húsvét táján, amikor is egyik nővérem tortával szerette volna várni a locsolókat, anyám felé fordult, hogy adjon neki néhány kockacukrot. Ugyanis akkoriban, a háború idején nem voltak hasonló élelmiszerek, gyerekként nem is tudtunk róla, hogy van egy kiló cukor elraktározva anyánknak, csak a nővérünk. Ő sem óhajtozott volna érte, de valljuk be, a cukorrépából készített melaszból nem lett volna igazi az a sütemény. Anyám végül elszólta magát, hogy Péter hazatérésének idejére tette félre a cukrot, de természetesen adott egy darabot nővérünknek, sőt, segített is kikeverni a krémet, de közben sírásba tört ki, majd motyogva könnyeit hullajtva a következőket szólta: drága fiam, csak egy szeletet tudnék néked adni a tortából, csak egyet…” – tette hozzá, majd folytatta is, hiszen itt még koránt sincs vége a históriának.

Kopogtatott…

„Akkoriban szokás volt, hogy a csengeri cigány asszonyok házaltak, kéregettek, de ez egyáltalán nem zavarta az ott lakókat, hiszen segédkeztek a kinti munkákban, amiért természetesen cserébe járt is valami. Tisztán emlékszem, az ünnepek előtt is az utcánkban kószáltak, egyszer csak az egyik megszólította anyámat, miközben megboldogult szülőanyánk arcát temette kendőjébe. Édesanyámra nézett, majd így szólt: asszonysága ne sírjon, innepnapon hazatér a fia!

Persze nem adtunk az asszony szavára, valójában jómagam ma sem hiszem, hogy bármit is meg tudnának jósolni, akár kártyából vagy tenyérből, de egy biztos, Péter megérkeztét megjövendölte.

Húsvét másnapján hajnalban kopogtattak a bezárt ajtónkon, többen felfigyeltünk a zajra, majd arra is sandítottunk, mire édesanyánk megkérdezte, hogy ki kopog? És bizony Péterünk volt az, aki a következőt válaszolta: én vagyok, anyám, Péter!

Ekkor biztosan tudtuk, hogy imánkat meghallgatta az Isten, bátyánk egyben hazatért. Aki a több száz keserű nap után végül boldog életet élhetett. Megházasodott, két gyermek édesapja lehetett, TSZ-elnök volt közel 40 évig, és soha nem panaszkodott egészségügyi problémákra, azt az egy műtétet hajtották végre rajta, amiről az előzőekben már meséltem, 96 évesen hunyt el egy csongrádi otthonban.”

– Nagy Emese –