A hosszú élet titka: munka és nyugalom

A hosszú élet titka: munka és nyugalom
Február 9-én ünnepelte századik születésnapját a biharszentjánosi Batári Rozália néni, aki most is jó egészségnek örvend. Az ünnepelt három lánya körében fogadott, és szívesen mesélt szép, hosszú életéről.

Batári Rozália három lánya körében fogadott pénteken legidősebb gyermekének, Lélek Jolánnak biharszentjánosi házában, ahol először azt a szokványos kérdést tettem fel, hogy milyen érzés száz évesnek lenni. Azonban ezt a nem szokványos, de örömteli választ kaptam Róza mamától: „Nagyon jó érzés, nem is képzeltem, hogy ilyen jó, mert mostanában elég nem jól éreztem magamat, és most elég jól érzem magam”. Természetesen a következő kérdésem az volt, hogy miben rejlik a hosszú élet titka, amire az ünnepelt a következő határozott választ adta: „Sokat kell dolgozni. Én tizenkét éves koromtól dolgozok, és még októberben szedtem a nyulaknak a gazt.” Mint mondja, a családban mindenki hosszú életű volt. „Már az anyám is kilencvenegy éves volt, az apám pedig nyolcvanegy, amikor meghalt. Az öcsém nyolcvanöt éves volt, a nővérem nyolcvanhét éves volt, az idősebb nővérem pedig kilencvenöt. És én itt vagyok száz évesen, pedig annyit betegeskedtem, hogy soha nem gondoltam volna, hogy eddig élek” – mondja.

Élettörténet

A szép és kerek kort megélt Batári Rozália 1917. február 9-én született Váradszőllősön. Gyermek- és fiatalkorára nagyon szívesen emlékszik vissza. „A szüleimmel nagyon szépen éltünk, szerettek minket. Négyen voltunk testvérek, én a harmadik voltam, volt még egy öcsém. Tizenkét éves koromtól befogtak a szüleim, de nagyon jól tették, mert sok mindent megtanítottak. Tizenkét éves koromban vezettem a lovat, tizennégy éves koromban szedtem a markot, arattam az apámmal, két kandli tejjel jártam gyalog Váradra. Volt ilyen kapálás, olyan kapálás, forgatás, aztán gyűjtés, aztán raktuk rudasba a szénát. Mikor a tejet hordtuk, akkor az öcsémmel váltottuk egymást, egyik nap ő ment, másik nap én. Mikor asztagba rakták a búzát, akkor raktam a szekeret. Olyan is volt, hogy egyedül jöttem be egy szekér búzával, a lovat én hajtottam. Ekkor már idősebb voltam, olyan húsz éves körül. Hát ez a tíz év, tizenkettőtől huszonkét éves koromig nagyon szép, nagyon jó volt. Sokat kellett dolgozni, sosem kíméltem magamat semmi nehéz munkától a negyvenöt kilómmal, mert itthon voltam és nyugodt életet éltünk, nem úgy, mint a mai világban. Nem volt rohanás. Sokat dolgoztunk, de pihentünk is”.

A gyerekkor vége

Aztán elérkezett a fordulópont Rozália néni életében is, amikor családot alapított. Ezekre az évekre így emlékszik vissza: „Huszonkét éves koromban, 1939-ben mentem férjhez Kovácsiba. Az első férjemet – mert kétszer mentem férjhez – elvitték a háborúba, azelőtt jött haza két héttel, hogy a magyarok jöttek (1940 – szerk megj.), szeptember 6-án. Aztán 1944-ben is elvitték a háborúba, oda is maradt, és én itt maradtam a lányommal, aki akkor három és fél éves volt. Az a négy év, míg másodszor férjhez mentem, ez nagyon rögös volt, mert minden gond az én fejemen volt. Aztán Kovácsiban mentem másodszor is férjhez. És csak ezután jött a kollektivizálás. 1950-ben megszületett a második gyermekem a második házasságomból, a harmadik lányom 1953-ban született” – meséli Róza néni. A kollektivizálás, mint mondja, rosszul érintette a családot, hiszen mindent be kellett szolgáltatni. Később Biharszentjánosra költözött Róza mama, mert itt éltek a szülei és a testvérei.

Kedves emlékek

Néhány kedves történetet is felidézett a kedvünkért Róza mama: „Nekem a lábamra lépett a ló tizenkét éves koromban. Én vezettem a lovat, vak ló volt mind a két szemére, és nem a patkójával, hanem a talpával lépett a lábomra. Én kiabáltam apámnak, hogy ‘hó hó’. Azt mondja apám, hogy ‘mi a baj?’, ‘Hát rálépett a ló a lábamra!’, ‘Hát akkor hagyjad, hadd menjen, hogy szálljon le rólad’” – idézte nevetve édesapja szavait Róza mama. Egy másik vidám eset tizenkilenc éves kora körül esett meg vele: „Mentünk reggel az öcsémmel kóróért a lőcsös szekérrel. Nekünk volt kint hat hold bérelt földünk, sokat jártunk oda. Tudták az ökrök, hogy hova kell menni. Persze, álmosak voltunk, a fiatalok mindig álmosak, felültünk az ülésre, lehet, hogy a lábunk érte a szekér alját, lehet, hogy nem érte, nem tudom pontosan, csak hát mi szunyókáltunk ott az öcsémmel. Egyszer csak megálltak az ökrök, mert megijedtek valami kutyától, ami kiszaladt a tengeri közül, és mi szépen a szekér derekába estünk. Majd feltápászkodtunk, és mentünk tovább”.

Gyermeki szeretet

A jelen lévő gyermekei mindannyian nagy szeretettel beszélnek édesanyjukról. A legkisebbik, Lázár Ilona ezt mondta: „Sok szeretet kaptunk, sokat foglalkozott velünk anyukánk gyerekkorunktól kezdve. Nekem nagyon sokat segített a gyerekek nevelésében, nagyon sok jót kaptam tőle, sokat tanultam tőle. Hiányt nem szenvedtünk semmiben”. Kakócz Judit, a középső lánya ezt mondja: „nagy szeretetben éltünk. Éntőlem távolabb volt anyukám, de mikor szükség volt rá, mindig ott volt. Jártunk templomba, megtanított bennünket az Istenszeretetre már otthon, Kovácsiban, ahol anyukám presbiter volt. Mindig mondja anyukám, hogy őt a Jóisten a tenyerén hordozza, hogy ezt a kort megérte”. Lélek Jolán pedig ezt mondja: „Nagyon sokat segített. Akkor költözött ide, mikor a fiam elment katonának, hogy ne legyek magam.”

Régi és új világ

Milyennek látja a mai világot a régi világgal összehasonlítva, tettük fel az utolsó kérdést az ünnepeltnek. „Ezt nem lehet összehasonlítani” – válaszolta Róza mama. „Csak azt mondhatom, hogy abban a világban, amelyikben én nőttem fel, nyugodt életünk volt. Azt mondta az apám, hogy tanuljatok meg fiam mindent, mert ha nem lesz rá szükségetek, el lehet hagyni, de ha szükségetek lesz rá, jó ha tudjátok. És hát meg is tanított mindenre. Akkor nyugodtan voltunk. Sokat dolgoztunk, korán keltünk, délben hazamentünk ebédelni, délután mentünk megint dolgozni, este nyugodtan hazamentünk, és így ment az életünk. De most mindenki rohan, úgyhogy ezt nem is lehet összehasonlítani avval, amiben én éltem huszonkét éves koromig. Utána már zavarosabb volt, de akkor sem volt olyan szaladós, mint most”.

De Róza mamának már nem kell rohannia, hanem nyugodtan élhet népes és szerető családja körében, hisz mint büszkén újságolja, három lánya mellett hét unokája, kilenc dédunokája és két ükunokája van. E népes családdal együtt mi is köszöntjük és kívánunk egészséget a századik életévét ünneplő Batári Rozáliának!

Pap István