A holokausztról beszélni mindmáig fontos

A holokausztról beszélni mindmáig fontos
Horthy már 1943-ban, az első kleissheimi találkozó után tudott Hitler Endlösung-tervéről – hangsúlyozta Paksa Rudolf Phd, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének tudományos munkatársa a Szacsvay Akadémia keretében tartott váradi előadásában.

Ha valaki napjainkban azt állítja, boszorkányt látott, már senki se hisz neki, mindaddig viszont, míg különféle szerencsétlenségek, katasztrófák és gazdasági válságok idején sokan hitelt adnak a világméretű zsidó összeesküvés meséjének, fontos beszélni a holokausztról, mert azt jelenti, hogy még mindig nem értettük meg a történtek tanulságát- hangsúlyozta a két világháború közötti politikai eszmetörténeteket, illetve a szélsőséges ideológiai pártok tevékenységét kutató Paksa Rudolf történész szerda esti váradi előadásában. Hozzátette: azért is lényeges a holokausztról beszélni, mert nem csak zsidó sérelem, emellett a zsidónak bélyegzett magyarok elpusztítása Magyarország vesztesége, illetve annak is bizonyítéka, hogy a modern és felvilágosult Európa is képes embertelen, barbár cselekedetekre. Megjegyezte ugyanakkor: azok meggyőződését pedig, akik még mindig kételkednek a holokauszt megtörténtében, a statisztikai adatok is cáfolják, hiszen 1933 és 1950 között Európából eltűnt több mint 6 millió zsidó, és egyetlen nép sem szenvedett ekkora emberveszteséget.
Kifejtette: a zsidóüldözés elméleti hátterének a fajelmélet tekinthető, mely a „biológia századának” is tekinthető 19. században jelent meg, a fajtisztaság elvének célja pedig a nemzet biológiai erejének maximalizálása volt a nem fajtiszta vagy abnormális személyek kiszelektálásával (szellemi és testi fogyatékosok, bűnözők, homoszexuálisok, zsidók és cigányok, a nácizmus javíthatatlan politikai ellenfelei). 1939 előtt megfélemlítés és elüldözéssel próbálták csökkenteni a zsidók számát, majd a háború kitörése után a határok lezárása miatt következett a gettósítás. 1940 nyarán felmerült a Madagaszkár-terv, 1941-ben Einsatzgruppék tisztogattak a szovjet területen, júliusban pedig Heydrich kidolgozta az Endlösung-tervet, melynek végrehajtását elrendelte Hitler az év végén. Célja az árja fajtisztaság „elrontóinak” kiszelektálása, módszere a munkaképtelenek elpusztítása és a munkaképesek halálra dolgoztatása, eszköze pedig a koncentrációs táborok rendszere volt. Ennek mintáját az 1933-1945 között működő Dachau képezte, a holokauszt „fővárosa” pedig Auschwitz (1941-1945) volt.

A felelősség kérdése

A trianoni Magyarországon 1933 és 1950 között a zsidóság létszáma 255 ezerrel, vagyis több mint 57 százalékkal csökkent, a revízióval növelt magyar területeken pedig körülbelül 530-550 ezer zsidó pusztult el. A holokauszt előzményének tekinthető Kamenyec-Podolszkij (1941 nyara) és az újvidéki razzia (1942 január). 1944 május-júliusában 437 ezer vidéki zsidót deportáltak, 1944. október 15-e után pedig több tízezren haltak meg munkaszolgálat közben vagy a nyilasterror áldozataként.
Az antiszemitizmusnak két változata volt- magyarázta Paksa Rudolf- kulturális, vagyis asszimilációs és biológiai, azaz kirekesztő. Antiszemitának tekinthető ilyen szempontok alapján például Bethlen István, Horthy Miklós, Gömbös Gyula vagy Szálasi Ferenc. Magyarország német megszállásakor az Eichmann-kommandó ugyan csekély létszámú volt, viszont a német megszálló erők létszáma nem volt jelentéktelen (70 ezer német katona). Érdekes módon 1956-ban a bejövő szovjetek száma is körülbelül 65 ezer volt, néhány évszázaddal korábban pedig Szulejmán hadserege is 60 ezer fős volt. „Úgy tűnik, Magyarország megszállásához 65 ezer ember kell”- fogalmazott a történész.
A magyarországi vezetés, illetve az átlagemberek felelősségéről szólva kijelentette: egy fennmaradt levélfogalmazvány is azt bizonyítja, hogy legkésőbb 1943-ban Horthy már tudott arról, hogy a nácik célja a zsidóság teljes kiirtása. A számlájára írható, hogy a stabilitás látszatát keltve nem mondott le, hanem csak új kormányt nevezett ki, fokozta a háborús részvételt, és a németek szabad kezet kaptak, illetve a magyar államigazgatás segítségét a magyar zsidóság deportálásához. A zsidók ügyében úgymond mosta kezeit, és csak 1944 júliusában a megnövekedett mozgástérnek betudhatóan állította le a fővárosi zsidók deportálását. Mentségére írható azonban, hogy Hitler azzal hitegette: ha minden rendben teljesül, visszaállítják az ország szuverenitását, a Lakatos-kormány kinevezése, a fegyverszüneti szándék és a kiugrási kísérlet.
A Sztójay-kormány végrehajtotta a klessheimi ultimátumot, a társadalmat megfélemlítette és korrumpálta, az ország gazdasági és katonai kapacitásait alárendelte a német háborús elvárásoknak, illetve jellemző még a magyar antiszemiták képmutató és cinikus szimbiózisa a német holokauszttal. A Szálasi-kormány aztán totális háborút indított a német oldalon, célja egy hungarista állam, vagyis az egypártrendszerű totális diktatúra volt, a zsidókérdést kitelepítésekkel, „kölcsönadással”, halálmenetekkel és a Dunába lövéssel oldották meg. Az úgynevezett „társadalmi passzivitás” okai közé pedig a meggyőződés, az érdek, a félelem és a tekintélytisztelet sorolható- mondta a meghívott.

Miért nem lázadtak a zsidók?

Paksa Rudolf történész szerint az állampolgári lojalitással (törvények és rendeletek alapján magyar hivatalok és csendőrök intézkedtek) és Horthy stabilizáló szerepével (túlzott paternalizmus) magyarázható, hogy nem tanúsítottak ellenállást a zsidók. Ezen kívül képtelenek voltak elhinni, hogy velük is megtörténhetnek a szörnyűségek, abban reménykedtek, hogy ők és a családjaik megúszhatják, hozzászoktak, hogy egyre többet vesznek el tőlük, és arra gondoltak: ha ellenállnak, még rosszabb lesz nekik.

Ciucur Losonczi Antonius