A fiatal Erkel igazgyöngyei

Nagyon kevesen tudják, hogy a nagyváradi származású, Szigligeti Ede összesen 114 drámát, vígjátékot, népszínművet írt 1844 és 1878 között. Ezzel a teljesítménnyel a legtermékenyebb, drámaírók között tarthatjuk számon, aki több évtizeden keresztül a magyar nyelvterület legnépszerűbb színpadi szerzője.

Volt olyan év, amikor hat új darabját mutatja be a budapesti Nemzeti Színház elődje, egy évadban, s egy kimutatás szerint a színház első három évtizedében, 1837-től 1868-ig “az eredeti műsor estéinek több mint egyharmadát Szigligeti drámái töltötték be”, vagyis a 2465 estéből, 842 alkalommal Szigligeti egy-egy virtuózosan megírt műve szórakoztatta a nagyérdemű közönséget. Tiszteletet kiváltó teljesítmény.

Már csak ennyinek az ismeretében is érdemes volt oda figyelni az Erkel napok alkalmával megrendezésre kerülő Szigligeti Ede Két pisztoly című színművének előadására, melynek kísérő zenéjét 1844-ben Erkel Ferenc írta. Ezt a tényt az elmúlt több mint másfélszáz év feledésének pora takarta. A bicentenáriumi év alkalmával Kolozsváron Selmeczi György, karmester, zeneszerző, rendező jóvoltából megrendezett előadás lehetővé tette, hogy ezt a kulturális egyedülálló eseményt nyilvánosan a szerencsések bizonyos hányada élvezhesse. Köszönhetően az ötlet felkarolójának Selmeczyi Györgynek és azoknak, akiknek a sors megadta azt, hogy ezek az események a látens állapotából a nyilvánosságra kerüljenek. Ehhez a szerencsésen egybe eső eseményeknek sorozata kellett, megtörténjen.

A Kolozsvári Magyar Opera vezetőségének nyitottsága a magyar zenei élet múltjával kapcsolatban. Kellett egy Selmeczi György, aki rögtön érzékelte azt a felfedezést, mely Erkel Ferenc munkásságával kapcsolatos. Ráérez arra, az Erkel munkásságának pandanja, ott van Kodály Zoltán zenéjében. Sehol nincs leírva az, hogy Napóleon áriája a Háryban szó szerint megegyezik Erkel Két pisztolyának egyik áriájával.

A produkciót először a budapesti Fészek Művész klubban mutatták be a nagyváradi Szigligeti Társulat és a Kolozsvári Magyar Opera közös alkotásaként. Szövegét átdolgozta: Solt Róbert. A zenei anyagot rekonstruálta: Iványi –Papp Mónika és Göncz Zoltán. Közreműködik: Gajai Ágnes, Tóth Tünde, Dimény Levente és Varga Balázs színművészek, valamint Covacinschi Yolanda,  Mányoki Mária, Bardon Tony és Mányoki László énekesek.

A kolozsvári stúdió előadás lehetővé tette, hogy a jelen levők megízleljék azokat a szándékokat, melyek megfogalmazódnak Szigligeti népszínművében és Erkel Ferenc zenéjében. Az egyébként több mint 40 szereplőt foglalkoztató darab szerkezetét mutatták be négyen. A dalbetéteket szintén annyian.

Az előadás után megkérdeztem Iványi –Papp Mónika zenetörténészt:

       – Mit jelentett Önnek az, amikor látens értékeket felfedez a Széchenyi könyvtárban, és felszínre hoz?

       Fantasztikus érzés, pláne egy ilyen előadás után, érzi az ember igazán, milyen értéke van munkájának. Amit az idő elfelejtetett, azt szépen kiástuk a könyvtárból. Erre szokták azt mondani: mint a gyöngyhalász, lemerül a vízbe és felhoz egy kagylót, melyet kinyitva, láthatja, igazgyöngyöt kapott. Engem az izgatott a legjobban, hogyan kapcsolódik a szerző eddig ismert munkásságához. Az volt a legizgalmasabb, mikor rájöttem arra, hogy Kodály már felfedezte és a Háryban fel is használta szó szerint az egyik áriát. Ez egy kicsit hasonlított a detektív munkához.

       – A ma esti előadás alkalmával mire gondolt? 

       Először is, a művészek milyen komolyan vették feladatukat, mennyi humorral tolmácsolták azt a mondanivalót, melyet Szigligeti Ede és Erkel Ferenc fogalmazott meg. Ennek is köszönhetően jobban  megérthetjük Erkel amúgy is gazdag munkásságát. A nagy drámai művek jellemzik Erkelt, de itt egy mások oldaláról mutatkozik meg. Az egyéni népi humorával, népének szeretetével. A magyar nép nyelve és a magyar zene egymáshoz való közelítésének egyik ritka szép példájával találkozhatunk ezen az esten.

Selmeczi György nagyon komolyan vette azt a feladatot, amit a sors rábízott ezen az estén is. Előadás után elmondta: Ezek azok a dolgok, amik nagyon könnyen blaszfémiába, kegyeletsértésbe torkolhatnak. Nagyon erős volt bennem az ambíció, bemutassam, hogy Erkel a mi zenetörténeti tudatunkhoz képest milyen korán felfedezte a magyar zenélésnek azon rétegeit, amelyek a XX. században kiteljesedtek, megelőzvén korát. Ez nemcsak verbunkos és nemcsak népies minta, nemcsak nóta. Hanem eredeti magyar népdalt is hallunk. Hihetetlenül nagydolog. Azt, hogy merte azokat a polgári és az arisztokrácia köréből származó műformákat összevegyíteni a népi anyagokkal. Ez olyan bátorságra és elszántságra vall, mely föltétlen tiszteletet érdemel és az utókornak meg kell adnia tiszteletet a nagy zeneszerzőnek.

Talán azt sem lehet kihagyni, hogy mielőtt ez a zene megszületett volna, Erkel életének bizonyos részét Kolozsváron, töltötte, és itt olyan kimagasló gondolkodóval került össze, mint Brassai Sámuel, az utolsó polihisztor, aki mint zeneértő egyéniség is értékes gondolatok megosztója lehetett Erkel Ferenc életében.

Erről sajátmaga is vall, amikor azt írja: “Ami vagyok, azt mind Kolozsváron töltött éveimnek köszönhetem. Ott műveltem ki magam zongoraművésznek, ott tanultam legtöbbet, ott lelkesítettek, ott kötötték lelkemre a magyar zene felvirágoztatásának ügyét és ott telt meg szívem a szebbnél szebb magyar-székely népdalok áriájával, melyektől nem tudtam többé szabadulni, s nem is nyugodtam meg addig, míg ki nem öntöttem lelkemből, amit már akkor éreztem, hogy ki kell öntenem.”

Az Erkeli életmű hallatlanul nagy volumenű, nagy ívű. Ezek a színpadi zenék világosan jelzik, előtanulmányok a későbbi nagy ívű zenei műveknek.

Ezen az estén beleshettünk Erkel olyan jellegű zenei életébe, mely számunkra eddig ismeretlen volt, abba a periódusba, mikor a zeneszerző felkészült a nemzeti opera megteremtésére.

Csomafáy Ferenc