A bennünk lakozó démonok

A bennünk lakozó démonok

Szatmár megye – „Vad, habzó
nyálú tengerek/ falatjaként forgok, ha
fekszem/ s egyedül. Már mindent merek/ de nincs
értelme semminek sem” — írta
erről József Attila q


Lars Noren kortárs
drámaíró, a család
és a párkapcsolatok
válságát kegyetlen
tisztánlátással színpadra
vívő darabjait világszerte
játsszák. Nagyon keserű és
nagyon nemzetközi, a péntek este
nálunk bemutatott Démonok
bármelyik nyugateurópai városban
játszódhatna.
Világlátását sokan az
August Strindbergéhez hasonlítják.
Nekünk nem kell olyan messzire menni, hogy a
manapság az intimitás
krízisének nevezett jelenség
gyökereit megtaláljuk. Ady
„héja–nász”
költeményei, József Attila
kilátástalanság–élménye
után akár mi is tarthatnánk itt.
Ha nem jön közbe két
világégés, s a
háborúkat, forradalmakat követő
megannyi nyomorúság nem ébreszti
fel az itteniekben az egyéni érdekeket
háttérbe szorító,
családokat összefogó
életösztönt. Legalább
fél évszázaddal elodázva a
„fejlett” és „gazdag”
jóléti államok
párkapcsolat–válságának
ideérkezését.
Sivár életek

A Démonok szerelmespárja, Frank és
Katharina látszólag semmiben nem
szenvednek szükséget. Csak éppen
önmagukkal és egymással, meg
viszonylagos a jólétük egyik
eredményeként rájuk szakadt
rengeteg szabadidővel és energiával
nem tudnak mihez kezdeni. Minden szükséges
konforttal ellátott, tágas
lakásukat börtönnek, egymás
nélkülözni nem tudott
társaságát elviselhetetlennek
érzik. Mélységesen boldogtalanok,
tehát annyira gonoszak egymáshoz, amilyen
gonosz az ember csak saját
társához, másik feléhez
lehet. Minden egymásnak, egymásról
kiejtett szavuk vág, minden
megnyílvánulásuk a másik
kínzását szolgálja.
És kiút semerre nincs. Külön
sérelemként élik meg mindazt, amit
a másik tesz vagy nem tesz: a munkát,
amivel egyikük többet keres, az
egyébként igényelt
gyöngédség durván
visszautasított szavait, mozdulatait. Jobb
„szórakozási
lehetőség” híján
felhívott szomszédaikkal
únják és megvetik egymást,
a partnerváltást is hiába teszi
lehetővé számukra
környezetük szokásrendszere. A
vendéglátóik által
lépten–nyomon megalázott,
látszólag kiegyensúlyozott
kispolgári életet élő
házaspárról kiderül, hogy
semmivel nem különb vagy boldogabb
náluk, legfeljebb más. Az ablakon
beleső kamaszfiú és lány
időnkénti megjelenése egyszerre
jelkép és fenyegető
valóság. Suta kedvességük,
még félszeg szavaik, mozdulataik
ugyanilyen kilátástalan, céltalan
életek, se vele, se nélküle
kapcsolatok igéretét
hordozzák.
Változtatni?

Az egymás és önmaguk
számára pokollá tett
éjszaka után pedig hiába
próbálnak — a
történtekből tanulva —
közös életükön
változtatni. A gyöngéden
kinyújtott kezet szög veri át, a
szeretetre, megértésre éhes
asszony elborzadva roskad le általa keresztre
feszített szerelmese láttán.
Talán szeretnének, de nem tudnak
önmaguk korlátainak
túllépésével
„démoni” szabadságuk
(szabadosságuk?) feladásával
megváltozni, egymással,
egymásért élni. Ilyenné
tette őket szüleik, környezetük
példája, elvárásai.

Ovidiu Caiţa rendezése mindvégig
székéhez szögezi a
közönséget. A darab abszurd humora, a
beszólások, erőszakos jelenetek
pillanatig sem lépik túl a
mondanivaló
hihangsúlyozásához
szükséges határt. Ramona Dumitrean
és Ciprian Vultur szuggesztív
játéka boldogtalan gonoszságukban,
bukásukban is részvétet
keltő, jobb sorsra érdemes embereket
állít elénk. Diana Turtureanu
árnyalt eszközökkel megformált,
egyszerre félszeg és
gátlástalanul rámenős
szomszédasszonya úgy van, mint a
fák, vagy az eső. Él, ahogyan lehet,
olyan, amilyenné a körülmények
tették. A férjét
játszó Dorin Zachei méltó
partnere. Dorina Nemes és Ionuţ Oprea
alakítása úgy emeli idő
és tér fölé a
történetet, hogy fontosabbá
válnak a jelen
valóságánál.

Ők a jövő. Amelyben egymás
boldogtalan, örök hárhozatra
ítélt démonjai lehetünk, ha
hagyjuk magunkat egy látszólag gondtalan,
jóléti társadalom
céltalanul és értelmetlenül
„szabad” sémáiba
kényszeríteni.
Báthory Éva