A könyv szerint csaknem valamennyi bányász poszttraumatikus stressz szindrómában szenved októberi megmentésük óta.A könyv kapcsán a CBS televíziónak nyilatkozó egyik vájár, Mario Sepulveda azt mondta, hogy fogságuk második hetében arra gondolt, valamilyen módon mindenképpen ki kell jutnia a föld alól. “Hogy hogyan? Azon gondolkoztam, hogy melyik bányász fog először összeesni, aztán pedig azon, hogy hogyan tudnám megenni. Komolyan mondom, nem zavartattam magam, nem ijedtem meg” – beszélt a megtalálásuk előtti napokról a vájár.
A bányászok 16 napot töltöttek a járat beomlása után a tárna egyik menedékhelyén, ahol mindössze némi olajos hal állt rendelkezésükre, amit felosztottak egymás között. A San José bányában rekedt férfiak végül a 17. napon tudtak életjelet adni magukról az őket kereső mentőcsapatoknak, amelyek ezután vizet, élelmet és gyógyszereket juttattak le nekik a mélybe.
Addigra azonban többen annyira kétségbe estek, hogy az öngyilkosságot fontolgatták. “Ha tovább szenvedünk, akkor talán jobb lenne mindannyiunknak, ha a menedékhelyre mennénk, beindítanánk egy motort és hagynánk, hogy a szénmonoxid végezzen velünk” – idézte fel a megmentésük előtti utolsó napok gondolatait Victor Zamora. Mint mondta, nem öngyilkosságként tekintett az elképzelésre, hanem a szenvedés lerövidítéseként, hiszen úgy vélte, mindenképpen meghalnak a mélyben.
