Átvilágítás csak az egyházon belül

Átvilágítás csak az egyházon belül

A Tőkés Lászlónak  az
átvilágításról
szóló legutóbbi nyilatkozataira
reagált szerkesztőségünknek Visky
István, a Bihari Református
Egyházmegye
Lelkészértekezletének Elnöke.

„Úgy érzem, továbbra sem
merünk szembenézni az
alapkérdéssel: azzal, hogy az Egyház
milyen módon rendezi a dolgait. A református
egyház szembe kell nézzen a saját
múltjával. Ez nem választható
lehetősége, hanem kötelessége.
Ennek viszont megvan a maga evangéliumi
mértéke és módja. Ettől
eltekinteni veszélyes és
önpusztító dolog. A lelkészi kar
nagyobbik része nem érintett ebben a
kérdésben, mivel még gyermek volt
1989-ben, most viszont tisztán, egyéni
érdekek befolyása nélkül
szeretné látni a múltat és az
Igazság megtalálását az
Egyház számára egyedül
járható evangéliumi módon tudja
csak elfogadni. Ettől nem válik sem
kollaboránssá, sem
bűnpártolóvá sem pedig
egyház- és magyarságellenes
posztkommunistává, sőt, püspök
sem akar lenni, csupán
józanságról tesz bizonyságot. A
lelkészi kar nagyobbik része hisz abban, hogy
az Egyházban egyházi módon is lehet a
dolgokat rendezni, a szekuláris
nyilvánosság segítségül
hívása nélkül. A fiatalabb
lelkésznemzedék mindebből, ami most itt
folyik, alapvetően egy dolgot ért meg, hogy
vannak lelkészek, akiket annak idején
egyházi főhatóságuk magukra
hagyott és kiszolgáltatott, most pedig a
nyilvánosság előtt leleplez. Ennek
így, ebben a formában semmi értelme
nincs, ez nem vezet sehova. Az Egyház nem így
működik. A lelkészi kar ezt a
kérdést saját egyházi
közösségében és nem a
sajtóban akarja rendezni. Úgy gondolom, hogy
a lelkészi karban megvan az a
bölcsesség, hogy különbséget
tegyen besúgók és
kiszolgáltatott, megtört,
kényszerített emberek között.
Bízom benne, hogy az Egyházban nem csak
választott vezetőinknek, hanem a
közösségnek is adatott
bölcsesség és értelem.
Aggályos ugyanakkor az is, hogy a múlt
feltárása csak a 70-es évektől
kezdődik. Ami előtte volt, az is az Egyház
múltja. Érthetetlen, hogy miért nem
esik szó azokról a református
lelkészekről, akiket saját
egyházi főhatóságuk
ajánlásával zártak
hosszú évekre Románia
legsötétebb kommunista börtöneibe a
60-as években. Ők a református
egyház modern kori mártírjai, de
rehabilitálásuk még csak fel sem
vetődött, ők kimaradtak a múlt
feltárásából. Az Igazság
keresésének ez a részlegessége,
a „bizalmas úton”
történő értesülések, a
lelkészi kar teljes mellőzése ebben a
kérdésben, akaratlanul is koncepciót
feltételez – még akkor is, ha
elfogadjuk, hogy a leleplezéseknek a
püspökválasztással való
egybeesése merő véletlen.  Ebben az
egész zavaros folyamatban egyetlen jó dolog
van: végre beszélünk róla. Nagy
kár, hogy a sajtóban, és nem az
Egyház közösségében.”