„Én egy integráló személyiség vagyok”

Jakobovits Miklós nagyváradi képzőművész
Jakobovits Miklós nagyváradi képzőművész
A Magyar Érdemrend Középkeresztjével tüntették ki a múlt hónapban Jakobovits Miklós nagyváradi képzőművészt, akivel ennek apropóján beszélgettünk az erdélyi magyar képzőművészet helyzetéről és egy erdélyi magyar kortárs művészeti múzeum létrehozásának nagyszabású tervéről.

 

– Milyennek látja az erdélyi magyar kortárs képzőművészet helyzetét?

– Az utóbbi években több pozitív dolog történt az erdélyi képzőművészek irányába. Több erdélyi képzőművészt hívtak meg, hogy tagja legyen a Magyar Művészeti Akadémiának. Több művész kapott Munkácsy és Ferenczy Noémi díjat. 2009-ben meg tudtuk szervezni Sepsiszentgyörgyön a Barabás Miklós Céh 80-ik évfordulóján a hatalmas jubileumi kiállítást. Ezelőtt négy évvel öt erdélyi művész is részt vett a nagy magyar képzőművészeti kiállításon Kínában. Romániát képviselték 2010-ben Dániában és Franciaországban a Barabás Miklós Céh keramikusai. Az utóbbi évek eredményei mutattak rá annak fontosságára, hogy ezek a művészeti értékek egy kortárs művészeti múzeumban legyenek bemutatva Sepsiszentgyörgyön. Ezért mondtam a díjátvételkor, hogy személyes örömöm mellett megéreztem azt a tényt, hogy az emócióval telített erdélyi képzőművészetre jobban odafigyelnek, mivel Magyarország állami kitüntetésében hat képzőművész részesült.

– Ez a díj az ön művészi alkotómunkájának vagy művészetszervezői munkásságának elismerése?

– A díj kísérőoklevelén az áll, hogy az erdélyi művészeti élet megszervezésében játszott szerepemért kaptam. Egyrészt a Barabás Miklós Céhnek vagyok az elnöke, másrészt pedig a különböző programok előmozdítója voltam, ezért úgy érzem, hogy elsősorban ezért kaptam a díjat. A kollégák azért szeretik, hogy én vezetem a céhet, mert én egy integráló típusú ember vagyok, és mindig arra törekszem, hogy mit hogyan lehet összefogni. A céhen belül a barátságnak köszönhetően, valamint a képzőművészet szeretetén keresztül egy nagyon jó, kollegiális hangulat alakult ki.

– Hogyan sikerült integrálni az erdélyi magyar képzőművészeti életet, melyben feltehetőleg igen különböző művészi és egyéni törekvések mutatkoznak meg?

– Megmaradt bennem egykori tanáromnak, Fülöp Antal Andornak egy mondása: egy virágoskertben minden virágnak joga van virágozni és élni. Ő nagyon szépen kifejtette, hogy a művészeti életben nagyon sokféleképpen lehet gondolkozni és alkotni, az egyedüli fontos szempont az, hogy a munkának legyen meg a kvalitása. Nagyon sokan azt gondolják, hogy az erdélyi képzőművészet egyedüli érdekessége a Székelyföldön lévő egzotikusabb művészet. De ez csak egy része az erdélyi képzőművészetnek. Emellett vannak más vonulatok is: ilyen vonulat például a Temesvár környékén kialakult kinetikus művészet, ahol nagyon nagy befolyással volt a művészekre a németes szellem, ugyancsak a németes szellem érződik azoknál a magyar művészeknél, akik Szebenben dolgoznak. Egészen más szellem van Nagybányán, a kolozsvári iskolának megint csak más színezete van. Azt lehet mondani, hogy itt területileg is legalább öt-hat irányzat alakultak ki, és nagyon gazdagodik az egész képzőművészeti élet azáltal, hogy a különböző irányzatok követői átvettek egy másik tájegységre jellemző szemléletet. Szerintem az erdélyi magyar művészeti élet integrálódása magától zajlott le, de én és a műkritikusaink arra törekedtünk, hogy ebben az integrációban pozitívan tekintsünk a különbözőségre. Arra törekszünk, hogy a bartóki elképzelést hangsúlyozzuk, vagyis, hogy a helyi értékeket mutassuk fel, de európai szemlélettel. Most Szentgyörgyön az ottani városvezetők és a múzeum elkezdték építeni az új múzeumot, amely az elmúlt ötven év erdélyi magyar képzőművészetére tekint vissza.

– Honnan pattant ki egy kortárs magyar képzőművészeti múzeum létrehozásának ötlete?

– Az ötlet az enyém volt. Mivel múzeumban dolgoztam nagyon sokáig, látnom kellett, hogy az erdélyi magyar munkák a múzeumokban mindenhol elbújtatva, raktáron vannak. Humánus és magyar szempontból teljesen igazságtalannak éreztem, hogy ezek az alkotások nincsenek értékükhöz méltóan kiállítva, kivéve talán Nagyváradot, mert itt Hora Coriolan volt a képtárnak a vezetője, és ő mindig törekedett arra, hogy a magyar munkák is ki legyenek állítva. Ugyanakkor rendkívüli módon bosszantott az, hogy a rendszerváltás után különböző országokból jöttek a segélyekkel, hoztak párnákat, pokrócokat, de amikor visszamentek, az autóikat megpakolták nagybányai képekkel, a kolozsvári iskola festményeivel. Minimális összegekért megvették a képeket és külföldön eladták azokat hatalmas összegekért. Ennek következtében annak lehetősége, hogy kialakítsunk egy komoly erdélyi képzőművészeti múzeumot, és ami már régi tervem volt, kezdett megszűnni. Most összeállt egy tizenöt fős kuratórium, akik eldöntik, hogy kinek a munkái kerüljenek be a múzeumba. Az én kötelességem főleg az lett, hogy elérjem azt, hogy a művészek vagy a még élő hozzátartozóik egy munkát adjanak ajándékba, és egyet pedig megvásárolnánk.

– Milyen szempontok alapján választják ki a képeket?

– Ez a legnehezebb dolog, mivel láttam, mennyire nem jó az, ha a múzeumok csőstül kapják az ajándékokat, mert raktározni, rendezni kell azokat. Ezért egy olyan ötletem támadt, hogy a tizenöt tagú kuratórium tagjai írjanak fel tíz-tizenöt művészt, akiket az elmúlt ötven év kitűnő alkotóinak tartanak, és akik valamiféle új szemlélettel, hangulattal járultak hozzá nem csak az erdélyi és a magyar, hanem az európai művészethez. Ez egy rugalmas dolog lesz, meghallgatjuk minden komoly szakember véleményét, és arra is törekedni fogunk, hogy lehetőleg ne legyenek sértődések.

– Miért pont Sepsiszentgyörgy?

– Sok vita volt erről, mert Kolozsvár, Nagybánya és Marosvásárhely is nagyon akarták ezt a múzeumot. Szentgyörgynek van egy olyan polgármestere és van egy olyan tartományi főnöke, akik rendkívüli módon támogatják a képzőművészetet. Évente több ezer eurót tesznek félre arra, hogy a szárhegyi tábort, a különböző nagy kiállításokat támogassák. Van valami Szentgyörgy és általában Székelyföld légkörében, hiszen rájöttek arra, hogy a képzőművészet nagyhatalom is lehet. Majdnem mindegyik székelyföldi városban szép kiállítóterem van.

– Mennyibe kerül ez a múzeum és honnan tudják előteremteni rá a pénzt?

– Egyelőre a város és a megye járul hozzá nagy összeggel, illetve a Magyar Kulturális Minisztérium és a magyar kormány is támogatni fogja. Az építkezés előrehaladása függvényében lesznek új és új támogatói az építkezésnek. Van itt egy másik érdekes dolog: Szentgyörgyön van egy hatalmas cigarettagyár, és szó van arról, hogy a város esetleg átadná ezt a gyárat, egyelőre csak azért, hogy ott gyűjtsük be a munkákat, de hogyha úgy alakul, akkor egy egész múzeumi komplexumot lehetne létrehozni. Sőt, azon gondolkozunk, hogy egy hálózat alakuljon ki, és legyen múzeum Kolozsváron, Vásárhelyen és más helyeken is. A különböző alkotók életművét bemutató helyi múzeumok megmaradnának, és ezektől a művészektől egy-két munkát tennénk be a kortárs művészeti múzeumba.

– Ebbe a hálózatba esetleg bekapcsolódhatna Nagyvárad is?

– Feltétlenül, amennyiben mondjuk az egyházak, akár mecénások pártolnák a helyi művészetet, akkor Várad is bekapcsolódhatna, sőt, nagy örömmel vennénk ezt. Várad az 1900-as években kulturális központ volt, de mára sajnos eléggé elmaradt ettől a szemlélettől.

– Minek tudható be az, hogy Nagyvárad ennyire elmaradt más erdélyi városoktól a képzőművészet tekintetében?

– Nem tudom, mert ezelőtt harminc évvel itt volt a 35-ös Stúdió és nagyszerű irányzatok indultak el innen. Az az érzésem, hogy túlságosan is a merkantilista szemlélet dominál mindent. Emlékszem, Mártával (Jakobovits Márta képzőművész, Jakobovits Miklós felesége – szerk. megj.) voltunk az első három Varadinumnak a szervezői. Az első Varadinum alkalmával hét országból érkeztek alkotások, és negyvenöt munka volt kiállítva, egy másik alkalommal megcsináltuk Tempfli püspök úrral a barokk képtárat, felállítottuk a Lorántffy Zsuzsanna szobrot, ami, merem mondani, a legjobb köztéri szobor, amit Erdélyben felállítottunk, Volt egy olyan igény, hogy a legmagasabb nívójú művészeti eseményeket szervezzünk, de később már csak versenyeket szerveztek kisiskolásoknak, aminek megvan a maga szépsége, de egy fesztivál keretében mégis inkább példamutató, nagy kvalitású kiállításokra és zenemű- bemutatókra lenne szükség. Én már a kezdetekkor is mondtam a szervezőknek, hogy nem feltétlenül szükséges, hogy a Varadinum hétnapos legyen, hanem legyen csak három nap, de az legyen tele minőségi rendezvényekkel.

– A Varadinum újraértelmezésére lenne szükség ahhoz, hogy a művészetnek újra rangja legyen Nagyváradon?

– Ezt most már sajnos nem lehet, mert oly mértékben zuhant a minősége.

– Ha nem a Varadinummal, akkor mivel lehet Nagyváradot ismét felhelyezni a kulturális térképre?

– A város vissza kéne adja a három nagy kiállítótermet, hogy a művészek érezzék azt, hogy erre odafigyelnek. Emellett a város segíthetne a művészeknek megvenni az alkotómunkájukhoz szükséges anyagokat, utakat szervezhetne a helyi képzőművészeknek, hogy megnézzenek nagy kiállításokat. Ez nem elsősorban a pénztől függ, hanem a hozzáállásnak a nemességétől.

– Min dolgozik most, és mik a közeljövőbeni tervei művészként?

– Nekem az utóbbi évek legnagyobb élményei azok voltak, amikor Spanyolországban voltunk, utána pedig Olaszországban. Ránk nagyon nagy hatással volt a római hangulat. Az foglalkoztatott engem, hogy metafizikus módon ragadjam meg azt az időtlenséget, amit ott érzékeltem az épületekben. Jelenleg az foglakoztat, hogy milyen formán tudnám az időrétegeket lebontani ezekről az épületekről, hogy egyfajta metafizikus, időtlen, téren és időn kívüli hangulatot tudjak teremteni. Ez egy képsorozat, amivel sokat foglalkoztam, és már volt is belőle kiállításom Kolozsváron és Budapesten, de még nem vagyok ezekkel a munkákkal teljesen megelégedve.

Pap István